Emlékképek... Emil bácsi

Két bejegyzésem már volt a London-Párizs túrával kapcsolatban ez a harmadik csak részben kapcsolódik ehhez az útvonalhoz. Egy különös figura régi utasunk Sebes Emil kapcsán.

Emil bácsit a rafting hőskorában ismertük meg. A Schwarzára jártunk 93-ban és tódultak a kalandot kereső utasok hétvégenként. Abban az évben igen meleg április köszöntött ránk, hónap végére úgy leapadt a folyó, hogy a május elsejei túrára félő volt, hogy hajózhatatlanná válik. Megnéztük Szlovákiában a Belát amely igen jó folyónak bizonyult és elhatároztuk, hogy a májusi túrákat már a Belára visszük. Kerekes András  barátunk a  Siesta iroda vezetőjével meg is beszéltük ezt már hétfőn. A távolság ugyanannyi, vásárlásról szó nincs, a folyó izgalmasabb, ez lesz a jó megoldás.

András csütörtökön hívott  kétségbeesetten: -Laci sorra mondják le a túrát, egy kis kopasz öregember uszítja őket, mondván olyan vízre viszitek őket amelyen a sapkájával leevez.

- Hát mi előző héten igen izgalmas órákat éltünk át a Belán , bizton mondhattuk, hogy erősebb folyó mint a Schwarza, pláne ha az jelentősen apad. Miközben Andrást kétségbeesetten próbáltuk meggyőzni, hogy mindez nem igaz felkiáltott:

-Épp most jött be az üzletbe.!

-No akkor add át neki a telefont !

Nem részletezem, Emil bácsi átvette a kagylót és nagyjából az alábbi beszélgetés zajlott le:

-Sebes Emil vadvízi túravezető vagyok

-Igazán ? És hol szerezte a vadvízi túravezető képesítést?

- Hát ööö igazából túravezető vagyok de már többször voltam vadvizen.

-Na és hol?

-Hogyhogy hol, hát a Salzán.

- És a Salzán hol?

- Wildalpennél a Naturfreund campingben.

-És Wildalpen felett vagy alatt szálltak vízre?

- Wildalpen felett

-Dehát ott nem is nagyon vad

-Hát nekünk nagyon az volt...

-Megnyugtattam, hogy lesz izgalom bőven. El is jött. Ült a Colorádóban, a lába beakasztva, nagyjából percenként esett ki a felsőteste, a feje a sisakban kopogott a köveken, rendre visszarángattuk. A célban hálálkodott, bár kissé megviseltnek tűnt. Ennek ellenére- vagy talán éppen ezért- el is jött egy Epernay-Párizs kenutúrára. A folyó közepén  evezés közben elevenítette fel emlékeit , nagyban mesélte a vadvízi kalandját amikor Kiss Pali rákérdezett:

-Emil te elmentél, minket meg lebeszéltél róla ?

- Hát igen.. én ot voltam...én ott csak voltam...

Így lett Emil bácsi állandó utasunk. Megszerettük. Olyasmi figura volt mint a Rejtő könyvekben Wagner úr, alkoholizmus nélkül volt olyan mosolyogtatóan szétszórt, szórakozott, ugynakkor mindig segíteni akaró kicsit kotnyeles, jószívű figura. Általában fontoskodása miatt az utasok nagyon utálták az első napokban, mert rendszerint próbálta átvenni a hatalmat, de a túrák vége felé rendre küldöttségek jöttek hozzám, mondván jövőre arra az útra jönnek, ahol ez a figura ott lesz, mert bocsánat a kifejezésért, de történetei alatt és a túrán nyújtott magatartása alapján,  hülyére röhögték magukat.

No Emil bácsi eljött a már megénekelt London-Párizs túrára. Már Londonban nagyot alakított. A kis csapat egy forgalmas úton akart átkelni, de hát  erre kevés esély igérkezett.. Ekkor lépett főszereplővé elő Emil bácsi

-Így kell ezt ! Rikkantott nagyot majd felemelt kézzel egy közeledő kamion elé ugrott: - Stop !

Kamion :satufék a mögötte haladó személygépkocsi amit egy hölgy vezetett belerohant. Emil bácsi megvonta a vállát:  Miért nem tartja be a követési távolságot? ! És mosolyogva elkarikázott a roncs mellett.

Éjszaka volt a kompátkelés a csapat hajnalban érkezett Diéppe-be. Az itteniek talán még mindig mesélnek arról a látomásról amit akkor átéltek. Ehhez szólni kell Emil bácsi öltözékéről.

Sisak: egy csehszlovák jégkorongsisak, amelynek szemellenzője egy szovjet vadászpilóta ( Emil civilben repülőgépszerelő is volt ) plexi célzórostélya volt. Mindenkinél rikítóbb papagályszerű bringás ingeinek egyikéhez bajor bőrnadrág majd a térdig, alulról hosszú fehér zokni szintén úgy térdmagasságig. De ehhez jött még a sajt szerkezete. A hátára átvezetve egy villogó STOP felirat, hogy hátulról el ne gázolják a sötétben. Mindehhez olyan kerékpáros cipő aminek egy kitüremkedő vájat volt a talpán , hiszen a pedál tengelye ebbe ment bele. De a földön járáskor éktelenül csattogott különösen a síma köves felületen. 

Ebben az öltözékben karikázott le a kompról a francia kikötőben és kereste a WC-t. Én sem tudtam pontosan hol található, de úgy gondoltam a kikötő belsejében biztosan és a terminál felé mutattam. Emil bácsi be is ment a terminálra, majd a mellékhelyiséget az első osztályú étterem túloldalán vélte felfedezni. Azonmód át is gázolt az étkező előkelőségek között. Leírhatatlan volt a hatás. Megjelent egy kanári , sisakban célzórostéllyal  a fején , a hátán villogó STOP felirat, cipője közben valami éktelenül csattogott a márványpadlón és közöttük oda- majd vissza gázolt néhány sorryt és entschuldigungot kiosztva a teljesen francia közönségnek.

Szóval ennyit most a mi Emilünkről, mert a bácsi megszólítás gyemeki lelkivilága folytán szép lassan lekopott a neve mellől. Vele kapcsolatban számtalan érdekességgel találkozhatnak majd a www.popeyelesko.hu oldalakon. A viszontlátásig maradok tisztelettel: Leskó László

Emlékképek a Londontól Párizsig tartó túra kapcsán II. rész

Én egyet ígértem csak igazán komolyan a feleségemnek amikor elvettem: nem fog unatkozni. És igazán mindent megtettem, hogy így legyen, példa erre az a 95 júniusi éjszaka, ami első angliai túra indulásaként vonult be kis vállalkozásunk  történetébe. Az asszony  kísérte ki Londonba Eszter nevű akkor 12 éves lánygyermekem segítségével a túrát, én Diéppe-be csatlakoztam be, hiszen azért itthon is volt tennivaló. Lackó ebben az évben került a mély vízbe, ezt az induláskor még nem tudtuk, de a felmerülő problémák miatt az ezt követő Loire túrát az akkor tizenötöt betöltött fiunkra kellett hagynunk, aki igazán tapasztalt volt már francia ügyben, és hát becsületére legyen mondva nagyszerűen oldotta meg a feladatot.

Indultunk Paksról 44 (!) kerékpárral megrakva a trailert, ezt úgy oldottuk meg, hogy speciális vázszerkezetbe raktuk  , első kerekeket kivéve, akkori világmárkának éppen nem mondható Hero  Rangers típusú bringáinkat.

Budapestről indult a busz én a mikrobusszal erőlködtem fel a trailerrel és már a Budafoki úton komoly problémák adódtak. Akkor -és talán azóta is-egyike volt a nevezett  út a főváros legegyenetlenebb útjainak. Az alaposan túlterhelt trailer, berugózván súrolta a kereket, ami mint később kiderült önmagában sem volt szerencsés, de a pótkocsi hátsó világításának kábelét odaszorította a kerékhez és elégette. Így értem hátsó trailer világítás nélkül, kicsit égett szagú kerekekkel esti 11 órára a starthelyre. Éjféli indulás volt, szállingóztak az érkező utasok, befutott a busz is, a sofőrök betoldották a kábelt, majd rákapcsolták az utánfutót a buszra, ami abban a pillanatban levágta a teljes áramellátást. Hosszan tartó sziszifuszi munkával ideiglenesen úrrá lettek a helyzeten, én búcsút mondtam a csapatnak, elindultam a javítandó gumihajókkal a zuglói hajójavítóhoz, hogy a megbeszéltek szerint bedobjam a használhatatlanokat a kerítésen majd hazamegyek Paksra és délután indulok a Salzára de előtte ellátom Lackót élelemmel és atyai instrukciókkal. Nagyon fáradt voltam , úgy döntöttem a bedobás után, hogy csak reggel megyek tovább, félreálltam egy sűrű fás-bokros rész alá a körvasút sor oldalában ( ember nem jár ilyenkor arrafelé ) és elnyúltam a hátsó ülésen. Új dolog volt a mobiltelefon, autóstöltő nálam nem lévén, hogy le ne merüljön a készülékem kikapcsoltam. Reggel azután végighallgattam az éjszakai krimit, feleségem bekapcsolva hagyott telefonja miatt jelentős részét felvételről közvetítve. Hollywoodi  történet, illetve annyiban nem, hogy a legelvetemültebb forgatókönyvírók is nehezen találnának ki ilyesmit. 

Elindult az autóbusz, de rosszul zárták le a javítás után a sofőrök a ponyvát és hátul a rekeszből a literes tejek elkezdtek a Rákóczi úti aszfaltra potyogni. Egy rendőrautó figyelmeztette kis karavánunkat, hogy mindjárt jön a locsolóautó, nem kellene nekünk tejjel ( pláne zacskóssal ) az ő szerepüket átvenni.. Ezek után a Hegyalja úton az első emelkedőnél kiderült, hogy hála a trailerbe is kerülő utascsomagoknak is, amikor nem vízszintes helyzetbe kerül a vontatmány az utánfutó sárvédője újra csak súrolja a gumit, füstölni kezdtek a kerekek. Busz félre, feleségem megpróbált segítségül hívni, de nem tudott. Fogott egy taxit, ( utasok-busz félreállva a Hegyalja úton ) repesztett vissza, hátha még a Dózsa György úti indulóhely környékén vagyok. Ekkor hagyta bekapcsolva a mobilját, másnap végig izgulhattam a közvetítést amelyben a taxisnak elsírta minden bánatát, és ahogy az próbált segíteni. Így élesben hallottam a budapesti éjszakában minden taxis számára elhangzó felhívást: Figyelem ! Keresünk egy  .... rendszámú fehér VW Transporter mikrobuszt, egy magas szőke sofőrrel, tartóztassátok, fel, megverni nem kell, de nagyon fontos, hogy megtaláljuk. Hát a Körvasút sori bozótos felé nemhogy taxi, még kóbor kutya sem járt. Marcsinak egyedül kellett megoldani a helyzetet. Először is a trailert kellett ép állapotba hozni  , kivergődtek a budaörsi útra, telefonfülke, telefonkönyv, keresni kezdtek közeli lakatost.

Kíváncsi lettem volna a lakatos arcára amikor hajnali kettőkor felhívja egy remegő női hang, hogy ugyan jöjjön már a Budaörsi útra, mert le kell vágnia két sárvédőt és ez nem vicc, hanem nagyon is közérdek.

Megérkezett emberünk, becsületesen ( és jó áron ) elvégezte a munkát, de ettől a trailer még túlterhelt maradt. Jött az ötlet: végül is nekünk nyolccal kevesebb kerékpár is elég valahová le kell pakolni őket. Bekanyarodott a vontatmány a budaörsi főutcára, majd megállt egy Panziónál, feleségem becsengetett és az igen kialvatlan, álmos arcú tulajnak elmagyarázta, hogy vészhelyzetben itt hagynánk nyolc kerékpárt, majd valamikor -ha elérik a kommunikációval -jön értük a férje, és igazán hálás köszönettel de az ő panziójának udvarát látja ebben a pillanatban alkalmasnak a beláthatatlan idejű tárolásra és a helyzet megoldására.

Sikerült ezt az embert is meggyőzni, így a busz útnak indulhatott. Nekivágott az M1-es útnak. Ez volt az az éjszaka, amikor pár óra leforgása alatt két borzalmas tömegbaleset is történt az éppen felújítás alatt levő nagyjából a METRO áruház magasságában levő pályaszakaszon. A buszt visszafelé terelték le az útról egy földutas szakaszon, és az éjfélkor Londonba indult vontatmányunk hajnali ötkor újra csak Budaörsön  köszöntötte a felkelő napot, és a földúton kirázódó ideiglenesen megjavított kábel egy zárlattal eltüntette a busz minden világítását.

Ekkor kapcsoltam én be a telefonomat, végighallgattam a krimit és hívtam az asszonyt. Szokásos szitokáradata végighallgatása után elmondhattam az időközben beugró megoldási javaslatot: -Figyelj ide ! Nyolc óra előtt esélytelen szervizt nyitva találni, Mosonmagyaróvárott a szokott benzinkutunknál láttam  egy autóbusz szervizt. Már világos van, odáig húzzatok le lámpák nélkül, nyolc lesz mire odaérek, és a benzinkutas barátomat hívom, hogy segítsen intézkedni.

Nem ragozom, az autóbusz begördült a szervízbe nyolckor, kilencre elkészült, megbeszélték az utasokkal, hogy kevesebb megállást terveznek ( még kezdetleges volt a tachográf szabályozás ) de Calaisig még behozhatják a kiesett időt. Nem részletezem: behozták, a következő reggel már Dover fehér sziklái alatt köszöntött rájuk a nap, innentől minden simán ment, és az utasok későbbi elmondása alapján nagyszerű túrát produkáltunk. Ma már repülővel érkeznek Londonba utasaink, ahogy azt rövidesen a www.popeyelesko.hu oldalakon is olvashatjátok majd. Az eddigi túrák élményeiről, váratlan fordulatairól rövidesen a bejegyzés harmadik részében. Addig is maradtam tisztelettel: Leskó László