Folyók, völgyek, kalandok V. rész

 

A Loire

 

Minden vízitúrázó álma. Kétségtelenül nagyon szép és izgalmas folyó. Mindenki aki valaha vízitúrázott vágyik ide. De akkor 1993-ban ez még nagyon utópisztikusnak tűnt. .Olyan magunkfajta őrült túraszervezők ötletének gondolták és ha nem lett volna mögöttünk a Strassburg-Párizs túra, akkor kevesen hittek volna nekünk. De szerencsére ott volt és viszonylag könnyedén összejött a busznyi ember. Ide már feleségem is velünk tarthatott, és ha már lúd legyen kövér : 10 éves kislányom és Amisse nevű német juhászom is a csapat tagja volt.

Juhász Ágika próbált utánunk nyúlni , lebeszélt pár embert, hogy a Loire nem is evezhető, nincs benne víz, de a többségre nem nagyon tudott hatni, nekünk jobban hittek. Valóságalapja annyi volt a dolognak, hogy augusztusra rendre ha nem is hajózhatatlanná de élvezhetetlenné válik. Július elején azonban még általában jó. Abban az évben brutlisan volt jó. A hegyekben több napos esőzés volt mi pedig az árhullámmal hasítottunk a vizen. Ez a következő években okozott gondot, ugyanis apadó folyónál ezeket a távokat csak keservesen lehetett teljesíteni, így évek folyamán több módosítást hajtottunk végre a programban.

A Chécy kenuklub sportvezetői nagyon készségesek voltak, odaérkezésünk estéjén elvittek a Saint-Laurent-i atomerőműhöz, hogy személyesen mutassák meg a pontos átemelési helyet és módot. De összeségében is nagyon sok segítőkész emberrel találkoztunk a túrán.

Azoknak aki ide mennének vízitúrázni néhány alapvetés: 1 A Loire menti kastélyok döntő többsége nem a folyó partján van, sőt: jó pár több kilométerre is 2, Nem csak a kastélyok jelentik a látványosságot például Cadilac múzeum, Dolmain sírok, Leonardo kiállítás, édesvizi akvárium, kóstolásos bormúzeum, barlanglakások stb. 3, A folyón haladásnak vannak veszélyei amire nagyon oda kell figyelni.

Tekintettel a harmadik pontra később már máshogy csináltunk sok mindent, de akkor fejest ugrottunk az ismeretlenbe, a felfedezők bátorságával és a kalandvágyók izgalmával, túlzott vakmerőségével vágtunk neki az útnak. Az én kenumban például négyből csak ketten tudtunk úszni, jómagam és a kutyám, a feleségem és a kislányom nem. Orleansig nem is volt baj, de akkor elértük az első soklyukú hidat. Igen ez egy külön kategória arrafelé. Az új hidaknál semmi gond , de régen úgy építettek hidakat a franciák , hogy a folyó egy részét elrekesztették, ide felépítették a híd azon részét, majd egyszerűen kiszedték a zárást, viszont a sok kő nagy része ott maradt, így a legtöbb helyen WWII-III típusú zúgók alakultak ki. Tudni kell melyik hídnál melyik lyuk a legjárhatóbb, azt is hogyan kell megevezni. Mi mindezt csak akkor vettük észre amikor odaértünk de már nem volt visszaút. A legbrutálisabb hídnyílás felé sodródtunk, a fal magas volt kiszállni már nem lehetett. Marcsin és Eszteren volt mentőmellény, de rápillantva a zúgóra ez nagyon sok esélyt nem adott. Ráüvöltöttem Marcsira, hogy ha borulnánk ő kapaszkodjon a hajó peremébe, én Esztert mentem. Felrohantunk egy brutális hullámra, a hajó orra magasra emelkedett hitvesemmel, majd a mélybe zúdult és befúródott a következő hullámba, majd még kétszer ugyanez. Valami isteni csoda okán nem borultunk csak a hajónk telt meg vízzel, de ennek is nagyon örültünk. Ettől kezdve a zúgókat egyedül, vagy a kutyámmal vettem váltakozó sikerrel, de a csapat minden kritikus ponton felállt egymás segítésére. Orleántól Saumurig eveztünk parádés élményekkel.

A legjobb gondolataim mindig a WC-n születnek. A harmadik Loire túránk két évvel később már nehezen szerveződött és ezen a túrán egyik hajnalban a mountlouisi kemping vécéjében nagyot csaptam a homlokomra : De hiszen ez remek kerékpáros terep is. Hát a busz hozhat 20-22 kerékpárost és ugyanennyi víztúrázót is. Még abban az évben ráálltunk a kerékpáros turizmusra is.

No de nem fárasztom olvasóimat most már a szakmával, következzen néhány történet ezekről a túrákról, van bőségesen, hiszen 26 év alatt több mint ötven ilyent csináltunk, általában közmegelégedésre.

Ebben az időszakban a gyerekeim életébe is beépültek a ezek a szervezések. Eleinte utasok voltak, később már a túrák vezetésébe is beszálltak. A végére eljutottunk oda, hogy nyaranta készült egy családi táblázat, mikor , ki hol található, beleértve a kutyánkat is amit át kellett passzolgatni egymásnak, Angliában ugyanis rendkívül szigorúak voltak az állatokra vonatkozó karantén szabályok.

Az első ilyen történet Eszterkémhez fűződik. 1994 júliusát írjuk 11 éves kamaszlányom a chaumonti campingben zuhanyozni indult. Azután sokáig nem jött . Valakinek aki szintén a zuhanyozóba indult szóltunk, hogy sürgesse már meg. Jött is vissza a hirnök: Eszter elvágta a lábát, nagy fájdalma van nem tud ráállni. Rohantunk a zuhanyozóba ahol elsőnek csak azt láttuk hogy az elválasztó mögött az egyik zuhanytálca tiszta vér. Az történt, hogy Eszterke úgy csúszott el, hogy a kabin elválasztójának alsó éle, amely kb 25 centire volt a földtől, elvágta az achillesét. Jó mélyen.

Mentő nem volt a közelben, vasárnap volt kétségbe esve kerestünk orvost. A campinges megadta az ügyeletes nevét, az vagy 8 kilométerre egy másik faluban volt. Sajnáltam nagyon a kislányt , no és magamat, hiszen percek múlva kezdődött a VB döntő, amire egész évben vártam, no akkor ez ugrott.

Becipeltük Eszterkét az ügyeletre, az orvosnő felfektette a vizsgálóasztalra, majd óriási meglepetésre egy nagy sebészeti könyvet kezdett lapozgatni. Döbbenten néztünk egymásra. Végül megtalálta a keresett oldalt, kirakta nyitva az asztallal szemben a könyvet amin az öltési minták voltak és nekilátott. Közben szabadkozott. Kiderült, hogy Franciaországban a hétvégén 5-6 falunak van egy ügyeletese. Most ő a soros, ő pedig fogorvos. Alapfokon tanulta az izmon levő seb varrását is de jobb biztosra menni. Közben ketten fogtuk a kislányt. Én a felső testét a bátyja a lábát szorította le. Sosem felejtem el ahogy Eszterke szuggerálta magát:

- Nem fáj, nem fáj, nem fáj….au… hülyeséget beszélek nagyon fáj !!!!

Fél óra alatt elkészült a mű. A varratszedés már itthon történt a sebészprofesszor- miután elmeséltük az előzményeket- megnyugtatott: ennél szebben és szakszerűbben nem lehetett volna összevarrni. Szóval: minden jól sikerült a második félidőt már én is néztem egy közeli kocsmában.

Legnagyobb gyermekem sem kerülte el a kalandokat, 15 éves volt amikor egyik Loire túrán Toursban kaptuk az értesítést. APEH vizsgálat, sürgősen haza kell menni. Félrehívtam a gyereket: Figyelj ide ! Tavaly már végigmentél ezen a túrán. Ismered a táborhelyeket. Itt van minden térkép, írásos anyag, angolul, németül valamennyire beszélsz, van a csoportban egy francia szakos egyetemista ő is segít, holnaptól te vagy a túravezető.

Nem nagyon ellenkezett, azt már sejtette, hogy úgyis hiába. Aggódva hagytuk ott, de az egyik legjobban sikerült túrát csinálta. Az utasok lelkendeztek milyen profi a kis srác, sokan visszajöttek más túrákra és ez volt az igazi fokmérő. Innentől evidens volt, hogy évente több túrát is vezet. Amikor érettségizett a barátai a Szelidi tóra hívták. Csakhogy az esemény egybeesett az az évi első Loire túrával, ahol ő volt a kijelölt túravezető. Kétségbeesve könyörgött.

-Na jó , megpróbálunk valamit. de kevés az esély – adtuk meg a halvány reményt.

Néhány nappal később valami rosszat csinált a részletekre már nem emlékszem, de ekkor szakadt ki feleségem szájából az ikonikus mondat :

-Nem mész Dunapatajra, ott fogsz rohadni a Loire menti kastélyoknál.

Döbbenten néztünk egymásra. Te jó isten, ha valaki ezt most az ajtó előtt hallotta mit gondol rólunk . Kik ezek a sznobok ?! Az élet végül is megoldotta, Dunapataj más ok miatt elmaradt.

De nem mindenkinél „ vadon nőnek” a gyerekek mint nálunk. Az egyik Loire túrán anyuka a nap minden percét végig aggódta a barátnőjével együtt evező 19 éves egyébként kajakos kisfiáért. Ha csak egy kanyarban lemaradt már végig kellett hallgatnunk az összes katasztrófa variációt, mi minden történhetett kicsi fiával.

Egyik ilyen lemaradásnál nyugtattuk, hiszen vészhelyzet nem volt, a víz kellemes volt, biztos jön nemsokára ( úgy is lett ). Letorkollt bennünket:

-„ Nektek könnyű, nektek három van, nekünk csak ez az egy „

-Azt hitte nálunk fogyóeszköz a gyerek…..