Folyók,  völgyek, kalandok III.

Kenuval a fények városába

Párizs előtt jó 100 kilométerrel van egy kisváros. A neve La Ferté-sous Juarre. A település közepén a hídnál tettük vízre a kenukat. Az utóbbi harminc évben mániákusan kutatom a világháborúk emlékeit, de akkor még ez nem így volt. Különben alaposabban szemügyre vettem volna a környéket, hiszen a hídfőállások két véres csatában is , az első és második marne-i csatában is komoly összecsapások helyszínei voltak. De akkor más kötött le. Maga a folyó, amely elbűvölő ligetek között kanyargott a fények városa felé,  partján több száz éves tündéri falvakkal. A nap végén pont egy ilyennél kötöttünk ki. Germigny-L' Évéque a neve, és néztünk körül hátha találunk egy campinget a közelben. Annyira közel voltunk a de Gaulle reptérhez, hogy láthattuk a fel és leszálló gépeken nemcsak a nemzeti zászlót de még az apró betűs légitársasági neveket is és fedeztük fel többek között a MALÉV budapesti járatát is. No ha nincs camping akkor valahogy a falu szélén a nyírott gyepen talán megengedik, hogy sátorozzunk- gondoltam.

Besétáltam a faluba egy franciául beszélő egyetemista kislánnyal, joviális öregúr jött velünk szemben és megkérdeztük sátorozhatunk-e a falu szélén.

- Hát , nem nagyon lehet... meg azután a városházán kell engedélyt kérni de szombat este van úgysincs ott senki, de vegyék úgy, hogy megengedem, de jöjjenek be ide a közpark füves részébe, mert itt a közelben mosdót is találnak, és ha bárki kérdezi hivatkozzanak rám. Én vagyok a polgármester.

Nem kérdezett ott ugyan senki semmit. Sátorverés közben nyílt az egyik kapu ( mint említettem a főtéren voltunk ) és egy hölgy jelent meg papucsban és pongyolában nagy tálca süteménnyel amit a csapatnak ajándékozott.

Másnap eveztünk tovább Párizs felé. Én már akkor eldöntöttem, hogy fogok erre a folyóra még túrákat csinálni, hiszen ha Epernay-ből a pezsgőgyártás fővárosától indulunk , útba esik Dormands,  Chateau Thierry- La Fontaine szülőházával és múzeumával no és az út végén ott van Párizs.... Nyolc éven át volt programunkban ez túra.  No de maradjunk az akkori napnál. A térképre nézve rájöttünk, hogy a folyó egy omega betűhöz hasonlítható dupla hurkot ír le vagy harminc kilométer hosszan, de van egy rövid pár kilométeres csatorna amely átvágja ezt. Gondoltunk mi is átevezünk itt. Igen ám de amikor odaértünk a zsilip kezelője felvilágosított: ide kenukkal nem mehetünk. Később magunk is beláttuk: teljesen igaza volt. Egyfelől nagy az uszály forgalom, másfelől a fal függőleges a kenuk egy-egy elhaladó hajónál egyszerre kapják a hajó végének hullámát hátulról és előlről az elejének falról visszaverődő hullámát. Másrészt két egymással szembejövő uszály esetén már semmi hely nem marad. Summa summárom komoly életveszély. Viszont a zsilipes leintett nekünk egy uszályt, megkérte hadd pakoljuk fel rá a kenukat és vigyen át bennünket a rövid szakaszon. Csakhogy új bonyodalom akadt. Egy kenunk lemaradt. Bögös Pistáék ( későbbi nagyszerű túravezetőm ) hajója még csak nem is látszott a láthatáron. A zsilipes mondta ugyan, hogy ha megjönnek felteszi egy következő uszályra, de én azért tamáskodtam.

Imi a hajóépítő azonban jól ismerte Pistát és eloszlatta bennem a kételyeket: 

- Bögös maga is stoppolna hajót a zsilipestől függetlenül, ismerem a mentalitását. Felkéredzkedik a következő hajóra, féltávnál már ő fogja vezetni....

Ha hiszik ha nem pont így történt. Mire bezsilipeltünk befutottak ők is messziről láttuk ahogy az utánunk jövő hajóra emelik a kenut. Ekkor derült ki, hogy annak az uszálynak is a mi kapitányunk a tulajdonosa és részben a felesége vezeti. Nem, nem azért részben mert Bögös Pista átvette a másik részt. Hiszik vagy nem a két uszály rádió-gps kapcsolatban állt ( figyelem ! 1992-t írunk ), azaz ha bármilyen akadály ( pl szembejövő hajó stb. miatt nem kellett a kormányhoz nyúlni akkor a másik hajó tizedméternyi pontossággal ott halad el ahol az első. A kapitánynak nagyon szimpatikus volt a magyar csapat, pezsgőt bontatott mindkét hajón és süteménnyel kínálta a társaságot. Az út végéhez közeledve kértem egyetemista lányainkat, hogy menjenek le segíteni mosogatni ,  fülig érő szájjal jöttek fel : - Képzeld Laci ! Mosogatógépük is van . - Őrület. 1992-ben. És egy uszályon.

Visszakerültünk a Marne-ra és azt Török Pistától tudtam, hogy nincs esélyünk arra, hogy Párizsba bengedjenek bennünket. Sajnálkozva meséltük újdonsült ( belga ) uszályos barátunknak, aki azonnal megvigasztalt. Reggel 9-kor leszek a St Maurice zsilipnél. Gyertek oda felültök az uszályra és átviszlek benneteket a városon.

Úgy is lett . Ha látjátok valamelyik európai folyón a két zöldre festett uszályt Gino I és Gino II néven mondjátok el nekik: azóta is hálás szívvel gondolunk rájuk. Még a francia vízirendészet dorgálását is vállalták miattunk, a városnéző hajók ugyanis nem nézték jó szemmel ezt a fajta konkurrenciát és rádión rájuk küldték a rend derék őreit. De kivédte azzal, hogy mi tulajdonképpen hajótöröttek vagyunk és leperkált utánunk pár frank bírságot.

Fenomenális napot töltöttünk Párizsban , hiszen végre - hála a világútlevélnek- már a csillagos ég volt a határ. Nekem egy kis időm kiesett a csodából, egyik segítőm barátnője Szilvi ugyanis beteg lett, sőt mi több nagyon rosszul volt, orvost kellett keresni. Kétségbeesve nézelődtünk Párizsban, végre a Madelein templom közelébe felismertünk egy épületen a kórház szavakat. Becsöngettem. Nem fogtam gyanút amikor egy apáca nyitott ajtót, kézzel lábbal Szilvire mutogatva, imitálva lázas fejét bizonygattam, hogy nagyon beteg.

- L'épre ?- kérdezett vissza és én azt hittem ez a szó a beteget jelenti. Lépre, lépre, nagyon lépre bizonygattam kétségbeesetten de szeméből nem akart kihúnyni a gyanakvás. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk , azt mondta várjunk , bement az épületbe és egy magyarul valamelyest tudó erdélyi származású apácával tért vissza. Az felvilágosított bennünket, hogy Franciaország utolsó és egyetlen olyan kórházába akarunk bejutni ahol szárazleprás betegeket ápolnak. Pillanatok alatt eljöttünk onnan és Szilvi is bámulatosan gyorsan gyógyulásnak indult.

Az agyam tovább járt. Rájöttem, hogy a Strassburg -Nancy szakaszt- mivel csatorna- oda visszára lehetne szervezni. A busz hozza az egyik csapatot viszi haza a másikat, közben nem kell kenukat szállítani. Nagyszerű ötlet volt. de nem számoltam az emberi aljassággal a túrát egy " vállalkozó" a természetbarát szövetség egyik vezetőjével komplett ellopta. Legközelebb erről írok, addig is maradtam tisztelettel: Leskó László

 Folyók, völgyek, kalandok II.

Strassbourg- Párizs kenuval ,

Ott álltunk 92 tavaszán tíz vadonatúj kenunkkal, csili- vili trailerünkkel és a bolt nagyon nem akart beindulni. Mellettünk a Duna ami nagyon is alkalmas vízitúrázásra, csak éppen mindenki félt tőle. A Tisza és a Rába partján a velem egyszerre próbálkozók degeszre keresték magukat , hozzánk senki nem akart jelentkezni. Egyszerűen féltek. Pedig pl. a Rába kimondottan veszélyes a rutintalanoknak, a Tisza is szedi minden nyáron az áldozatait de a Duna nagy víz, hajóforgalommal és egyszerűen : féltek tőle, és a szülők is jobban aggódtak csemetéikért.

És akkor úgy gondoltam : nekünk valami nagy dobás kell. Amire mindenki felkapja a fejét, amit csak mi merünk megcsinálni. Irány a külföld. Igazgatómtól hallottam az egykori Palma gumigyár két mérnökéről akik az általuk konstruált gumikajakjukkal a Rhone folyón eveztek. Nem hangzik rosszul :" A Genfi tótól Marseillle- ig a Rhone-on." El is kezdtem gyűjteni az anyagot de ekkor jó sorsom összehozott Török Pistával, azzal a kenussal aki Budapestről - felfelé- az írországi Limerickig kenuzott. Ősszebarátkoztunk, és amikor megemlítette, hogy az útjának nagyon szép szakasza volt  Rajna-Marne csatorna meg maga a Marne , már tudtam : Strassbourgtól fogunk Párizsig kenuzni és ez lesz majd az év vízitúra szenzációja.

Egyetlen gond volt vele : az idő sürgetett. Már június eleje volt. 10 naposra terveztem a 380 kilométeres utat, az ugye az utazásokkal együtt két hét augusztus végén a nevelőtestületi értekezleten már illett megjelenni, és addig hogy fog összejönni a busznyi ember?

És jött az isteni szikra. A Népsport vasárnapi számának hátoldalán féloldalnyi sportos hirdetési hely volt sportbazár néven. De hát ez sport ! Pénteken elfaxoltam a szerkesztőségnek kétsoros hirdetésem, vasárnap megjelent és szerdától már el kellett utasítanom a jelentkezőket mert máris túlléptük az optimális létszámot. Szinte minden telefonáló így kezdte : -  ...olvastam a hirdetésüket. Tényleg van ilyen ?

- Hát volt....Feleségem időközben terhes lett legkisebb gyermekünkkel, ő nem jöhetett és így augusztus közepén egyedül indultam el kis J 5- ös furgonommal , magam után húzva a 10 db négyszemélyes kenut, hogy Strassburg határában egy zsilip kertjében felverjük  táborhelyünket és másnap belevágjunk első igazán nagy kalandunkba. Akkor még kihagytuk a metropolist. Kár volt. Nem volt időnk rá. Maga a csatorna úgy van megépítve ( figyelem az 1800- as évek közepén épült ) , hogy a vízszint feljebb van mint a környező falvak és termőföldek. Így az öntözés roppant egyszerűen, pusztán a gravitációval megoldott. Kvázi mint ha egy magas töltésen futna. Az ember azt gondolná olyan unalmas lehet mint a Kőrösök néhány egyenes szakasza. Pedig mennyire nem az ! Egyfelől jelentős rajta a lakóhajó forgalom, turisták tízezrei töltik ilyeneken a nyarat, egész Franciaországot behálózó rendszer, a vizen gond nélkül el lehet jutni az összekötött folyókkal együtt Marseillbe, Párizsba, Lillbe stb. , a mi csatornánkon kb 40 kilométer után volt egy leágazás a Saar folyóig azaz a Mosellen keresztül egészen vissza a Rajnáig. Agyamban rögtön elkezdtek több évre dolgozni a fogaskerekek....

No de itt vagyunk a Rajna- Marne csatornán , máris itt az első zsilip és csak csodálkozunk, hogy a zsilipőr nem mozdul. Kiderül : a zsilip önkiszolgáló. Az elsőnél kapsz egy távirányítót, te magad nyitod a kaput, csukod magad után , feltöltöd, majd nyitod a másikat és kihajózol... Minden zsilipen telefonfülke, mindig volt vonal és pár frankért bármikor beszélhettünk Magyarországra és olyan hangminőség en mint ha szeretteink mellettünk álltak volna.Őrület mi ?! És mindez 1992- ben ! Közben felfelé haladsz egy hegységben : jelesül átkenuzol a Vogézeken. Akad azért probléma is : túl sok a zsilip. És nem mindig úgy jön ki, hogy nyithatsz, hiszen szemből is jöhetnek hajók rengeteg idő elvész az már rögtön látható volt, hogy a tervet módosítani kell, de annyi élményt kaptunk, hogy nem bántuk. Ja ! És a zsilipes megszánt bennünket egy zsilipnyitóval, lelkünkre kötve, hogy adjuk le az utolsó zsilipnél.

A harmadik nap után beeveztünk Saverne nevű városkába. Fagerendás tipikus elzászi házak, bűbájos főtér, palota a kikötővel szemben és a városi zsilip.... Vagy inkább kávéház kerthelyiséggel ?! Ma is megvan, két éve láttam. Behajózik a kuncsaft a kertbe, körülötte székek- asztalok, elegáns városlakók isszák a kávéjukat, majszolják az elmaradhatatlan croissant , és a pincér megkérdezi a vízen lebegőket ugyan hozhat- e valamit csak úgy a hajóba...

Innentől már a hegytető felé a Vogézek vadregényes erdejében vezet a víziút, a közelben fut a híres Maginot vonal ( későbbi Elzász túrán volt szerencsém belülről is megnézni ) , ám egyszercsak vége a víznek, egyszerűen nincs folytatása. Mellettünk egy uszály vesztegel, és éppen nézni kezdjük hova jöhet értünk az autó amikor valami kapuféle csukódik mögöttünk. És így kialakult egy  óriási kád , benne az uszály, két lakóhajó és a mi 10 kenunk, mindez elindul felfelé. Olyan mintha a duna szintjéről a gellérthegy tetejére vinne fel egy gigantikus monstrum. Mellettünk 300 méteren belül vagy 20 zsilip, ezeket váltja ki a két hatalmas ellensúllyal működő szerkezet. Felérünk, nyílik a kapu fenn vagyunk egy hegytetőn, őrület de kenukkal. Előttünk egy alagút zöld jelzőfénnyel. Megkapjuk az instrukciót : az alagút 3,6 kilométer hosszú , negyven percünk van, hogy átérjünk, mert utána szembejövő forgalom van. Igyekeznünk kell tehát , később a kijáratnál megtudjuk : az alagutat 1848- 1851 között vésték a sziklába. Petőfiék kortársai. Kiérünk és egy másik ámulatba esünk. Egy viadukton találjuk magunkat , olyan méretű kb. mint a veszprémi , fenn evezünk , alattunk keresztben vasút, országút, patak. És indulunk a Vogézeken lefelé. Mostantól 3-5 métereket süllyedve a zsilipeken , kivéve az utolsót. Látszatra az is olyan mint a többi. Bár utólag gyanús lehetett volna, hogy előbb elkérték a távirányítót és személyzet kezelte a liftet. Beeveztünk és elkezdtünk süllyedni. Három méter...öt méter...tíz és még megyünk lefelé. És kapu sincs, körben csak beton, úristen mit csinálnak velünk?!

Leérünk 16 méter mélyre, mintha egy kútban lennénk , fejünk fölött egészen valószínűtlen magasságban egy kis lyukon látni az égboltot. És akkor kinyílik lenn  egy kiskapu amin keresztül folytathatjuk utunkat.

Csodás tájon , elbűvölő falvacskák közötti az utunk további része Nancyig , a baj csak az, hogy még 250 kilométerre vagyunk Párizstól és a fele időt már felhasználtuk. Döntök : Előremegyünk 150 kilométert, mert Párizst látni kell. És úgy is lett. De erről majd egy következő bejegyzésben  számolok be.

 Folyók , völgyek, kalandok I.

Megalakultunk

 

Legyen Popeye ! Úgyis evezni fogtok ! - mondta ki anyukám a verdiktet, leendő kis vállalkozásunk nevéről. Már jó fél órája vitatkoztunk de csak a néven, maga az alapító okirat pontjainak megvitatása összesen nem tartott ennyi ideig.

Én elő sem mertem állni a javaslatommal, hogy legyen LESKOSPORT Bt a nevünk. Én a beltag és még két kültag egyaránt Leskó volt, negyedik társunk Gyulai Gábor a magyar honvédség- akkor még fiatal- főhadnagya viszont nem, így azt gondoltam talán sértve érezné magát. Ma már meggyőződésem, hogy gond nélkül elfogadta volna , és talán jobban tudtuk volna kamatoztatni a sportban szerzett csekélyke ( és néhol kétes ) hírnevemet.

Mert hát röviddel a rendszerváltás után vállalkozni kellett, ezt kívánta a kor szelleme és nem lehettünk kivételek. Élt bennem az az illúzió, hogy most jön el az én időm , aki ügyes lesz és rátermett az jobban boldogul. Ugye most te is mosolyogsz kedves olvasóm !? Hiszen mára egyértelművé vált: a sikeres vállalkozáshoz mostanra kapcsolatok kellenek. A legjobb persze a kormánykapcsolat, de megteszi egy-egy nagy cég , sportszövetség , vagy nagyobb önkormányzat prominens embere is. Ezek nélkül ma Magyarországon elképesztően nehéz sikeresnek lenni ezt mára világosan látom, de akkor még élt bennünk az illúzió: aki kreatív, leleményes és felvállalja a munkát az sokra viszi.

Feleségemmel ketten mint két pedagógus voltunk egy negyed rész, szüleim a másik, húgom és férje a harmadik és végül de természetesen nem utolsó sorban a már említett fiatal katonatiszt barátom vitte a negyedik negyedet.

Amikor befejeztem a labdarúgást és elkezdtem tanítani valamint sporszervezősködni, azokat a tevékenységeket kezdtem preferálni az iskolámban amire a foci mellett korábban nem volt lehetőségem. Így azután gyalogtúrák, vízitúrák, sítáborok, bringázások töltötték ki szabadidőm nagy részét. Vízitúrázni először egy Tivadar-Tokaj túrára mentünk egy busznyi középiskolással. Akkor még nem voltak magán forgalomban kenuk, és a Záhonyi határvizen történő áthaladás is szigorú szabályokhoz volt kötve. Így értelemszerűen a KISZ KB –től béreltünk kenukat, ők adták a túravezetőket is. Mi éppen egy frissen végzett fiatal katonatisztet kaptunk aki civilben alig különbözött a diákságunktól. Hamar megkedveltük a következő túrákra már kimondottan őt kértük. Iskolánk közben főiskolai kar is lett, barátunk Gábor egy ilyen túrán ismerte meg későbbi feleségét aki nálunk volt hallgató és alakult ki velük egy komoly barátság.

No de térjünk vissza a vállalkozás ötletéhez! Mibe fogjunk, hiszen én személy szerint egy szöget nem tudtam a falba verni, híresen ügyetlen voltam mindig is, de a sporthoz – úgy gondolom – értettem és kimondottan jó szervezőnek tartottak. A munkám is ez volt: sportszervező. Az ország első nem a művelődési minisztérium alá tartozó középiskolájának a paksi Energetikai Szakképzési Intézetnél szerveztem a sportot, vezettem a DSE-t, az iskolai házibajnokságok , a nemzetközi sportkapcsolatok és a sportos osztálykirándulások, túrák tartoztak hozzám , később átavanzsálva a tanári pályára is.

Már a kenutúrákon érlelődött bennem a gondolat: ha nekem kenujaim lennének hogyan forgalmaznám őket , mi mindent csinálnék. És kezdett kikristályosodni bennem a gondolat : nekem a vízi túrizmus kézzel hajtott ágán a helyem. Kitaláltam, hogy veszek 10 kenut, csináltatok egy trailert és az egész nyarat én bizony a vizeken töltöm majd és ezt fejlesztem tovább amennyire csak lehet.

Hevenyészett költségvetés : Áfával 24.000 Ft a kenuk darabja és nagyjából 360.000 Ft a trailer . Szükségünk lenne tehát 600.000 Ft-ra és némi apróra a cégalapításhoz. Három társra gondoltam, hiszen nagyon nagy pénz volt az akkoriban, a havi fizetések 10-20 ezer Ft körül mozogtak. Szüleim nagy nehezen hajlandók voltak beszállni negyedével és friss házas egyik húgom is úgy gondolta a férjével, hogy nekik is megfelelő az ötlet. Kellett egy negyedik még, és nekem bevillant Gábor. Hátha....Telefon : néhány lelkesítő mondat után visszakérdezett: mennyi kell és hova utaljak ? Összeállt tehát a csapat, kitűztük a cégalapítás dátumát és 1991 tavaszán megalakult a hangzatos nevű POPPEYE VÍZITÚRA hajókölcsönzési és szállítási betéti társaság. ( folyt köv. )

 Eddigi bejegyzéseim sajnálatosan elakadtak.

Most viszont újjáélednek. Megkezdem az apró szösszenetek írását a facebookon és minden bejegyzést átrakok ide is, hogy egy helyen meglegyen.

Ez most egy próba bejegyzés mert a netes munkákhoz változatlanul semmi érzékem

No akkor lássuk. !