Folyók,  völgyek, kalandok III.

Kenuval a fények városába

Párizs előtt jó 100 kilométerrel van egy kisváros. A neve La Ferté-sous Juarre. A település közepén a hídnál tettük vízre a kenukat. Az utóbbi harminc évben mániákusan kutatom a világháborúk emlékeit, de akkor még ez nem így volt. Különben alaposabban szemügyre vettem volna a környéket, hiszen a hídfőállások két véres csatában is , az első és második marne-i csatában is komoly összecsapások helyszínei voltak. De akkor más kötött le. Maga a folyó, amely elbűvölő ligetek között kanyargott a fények városa felé,  partján több száz éves tündéri falvakkal. A nap végén pont egy ilyennél kötöttünk ki. Germigny-L' Évéque a neve, és néztünk körül hátha találunk egy campinget a közelben. Annyira közel voltunk a de Gaulle reptérhez, hogy láthattuk a fel és leszálló gépeken nemcsak a nemzeti zászlót de még az apró betűs légitársasági neveket is és fedeztük fel többek között a MALÉV budapesti járatát is. No ha nincs camping akkor valahogy a falu szélén a nyírott gyepen talán megengedik, hogy sátorozzunk- gondoltam.

Besétáltam a faluba egy franciául beszélő egyetemista kislánnyal, joviális öregúr jött velünk szemben és megkérdeztük sátorozhatunk-e a falu szélén.

- Hát , nem nagyon lehet... meg azután a városházán kell engedélyt kérni de szombat este van úgysincs ott senki, de vegyék úgy, hogy megengedem, de jöjjenek be ide a közpark füves részébe, mert itt a közelben mosdót is találnak, és ha bárki kérdezi hivatkozzanak rám. Én vagyok a polgármester.

Nem kérdezett ott ugyan senki semmit. Sátorverés közben nyílt az egyik kapu ( mint említettem a főtéren voltunk ) és egy hölgy jelent meg papucsban és pongyolában nagy tálca süteménnyel amit a csapatnak ajándékozott.

Másnap eveztünk tovább Párizs felé. Én már akkor eldöntöttem, hogy fogok erre a folyóra még túrákat csinálni, hiszen ha Epernay-ből a pezsgőgyártás fővárosától indulunk , útba esik Dormands,  Chateau Thierry- La Fontaine szülőházával és múzeumával no és az út végén ott van Párizs.... Nyolc éven át volt programunkban ez túra.  No de maradjunk az akkori napnál. A térképre nézve rájöttünk, hogy a folyó egy omega betűhöz hasonlítható dupla hurkot ír le vagy harminc kilométer hosszan, de van egy rövid pár kilométeres csatorna amely átvágja ezt. Gondoltunk mi is átevezünk itt. Igen ám de amikor odaértünk a zsilip kezelője felvilágosított: ide kenukkal nem mehetünk. Később magunk is beláttuk: teljesen igaza volt. Egyfelől nagy az uszály forgalom, másfelől a fal függőleges a kenuk egy-egy elhaladó hajónál egyszerre kapják a hajó végének hullámát hátulról és előlről az elejének falról visszaverődő hullámát. Másrészt két egymással szembejövő uszály esetén már semmi hely nem marad. Summa summárom komoly életveszély. Viszont a zsilipes leintett nekünk egy uszályt, megkérte hadd pakoljuk fel rá a kenukat és vigyen át bennünket a rövid szakaszon. Csakhogy új bonyodalom akadt. Egy kenunk lemaradt. Bögös Pistáék ( későbbi nagyszerű túravezetőm ) hajója még csak nem is látszott a láthatáron. A zsilipes mondta ugyan, hogy ha megjönnek felteszi egy következő uszályra, de én azért tamáskodtam.

Imi a hajóépítő azonban jól ismerte Pistát és eloszlatta bennem a kételyeket: 

- Bögös maga is stoppolna hajót a zsilipestől függetlenül, ismerem a mentalitását. Felkéredzkedik a következő hajóra, féltávnál már ő fogja vezetni....

Ha hiszik ha nem pont így történt. Mire bezsilipeltünk befutottak ők is messziről láttuk ahogy az utánunk jövő hajóra emelik a kenut. Ekkor derült ki, hogy annak az uszálynak is a mi kapitányunk a tulajdonosa és részben a felesége vezeti. Nem, nem azért részben mert Bögös Pista átvette a másik részt. Hiszik vagy nem a két uszály rádió-gps kapcsolatban állt ( figyelem ! 1992-t írunk ), azaz ha bármilyen akadály ( pl szembejövő hajó stb. miatt nem kellett a kormányhoz nyúlni akkor a másik hajó tizedméternyi pontossággal ott halad el ahol az első. A kapitánynak nagyon szimpatikus volt a magyar csapat, pezsgőt bontatott mindkét hajón és süteménnyel kínálta a társaságot. Az út végéhez közeledve kértem egyetemista lányainkat, hogy menjenek le segíteni mosogatni ,  fülig érő szájjal jöttek fel : - Képzeld Laci ! Mosogatógépük is van . - Őrület. 1992-ben. És egy uszályon.

Visszakerültünk a Marne-ra és azt Török Pistától tudtam, hogy nincs esélyünk arra, hogy Párizsba bengedjenek bennünket. Sajnálkozva meséltük újdonsült ( belga ) uszályos barátunknak, aki azonnal megvigasztalt. Reggel 9-kor leszek a St Maurice zsilipnél. Gyertek oda felültök az uszályra és átviszlek benneteket a városon.

Úgy is lett . Ha látjátok valamelyik európai folyón a két zöldre festett uszályt Gino I és Gino II néven mondjátok el nekik: azóta is hálás szívvel gondolunk rájuk. Még a francia vízirendészet dorgálását is vállalták miattunk, a városnéző hajók ugyanis nem nézték jó szemmel ezt a fajta konkurrenciát és rádión rájuk küldték a rend derék őreit. De kivédte azzal, hogy mi tulajdonképpen hajótöröttek vagyunk és leperkált utánunk pár frank bírságot.

Fenomenális napot töltöttünk Párizsban , hiszen végre - hála a világútlevélnek- már a csillagos ég volt a határ. Nekem egy kis időm kiesett a csodából, egyik segítőm barátnője Szilvi ugyanis beteg lett, sőt mi több nagyon rosszul volt, orvost kellett keresni. Kétségbeesve nézelődtünk Párizsban, végre a Madelein templom közelébe felismertünk egy épületen a kórház szavakat. Becsöngettem. Nem fogtam gyanút amikor egy apáca nyitott ajtót, kézzel lábbal Szilvire mutogatva, imitálva lázas fejét bizonygattam, hogy nagyon beteg.

- L'épre ?- kérdezett vissza és én azt hittem ez a szó a beteget jelenti. Lépre, lépre, nagyon lépre bizonygattam kétségbeesetten de szeméből nem akart kihúnyni a gyanakvás. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk , azt mondta várjunk , bement az épületbe és egy magyarul valamelyest tudó erdélyi származású apácával tért vissza. Az felvilágosított bennünket, hogy Franciaország utolsó és egyetlen olyan kórházába akarunk bejutni ahol szárazleprás betegeket ápolnak. Pillanatok alatt eljöttünk onnan és Szilvi is bámulatosan gyorsan gyógyulásnak indult.

Az agyam tovább járt. Rájöttem, hogy a Strassburg -Nancy szakaszt- mivel csatorna- oda visszára lehetne szervezni. A busz hozza az egyik csapatot viszi haza a másikat, közben nem kell kenukat szállítani. Nagyszerű ötlet volt. de nem számoltam az emberi aljassággal a túrát egy " vállalkozó" a természetbarát szövetség egyik vezetőjével komplett ellopta. Legközelebb erről írok, addig is maradtam tisztelettel: Leskó László