Folyók, völgyek, kalandok II.

Strassbourg- Párizs kenuval ,

Ott álltunk 92 tavaszán tíz vadonatúj kenunkkal, csili- vili trailerünkkel és a bolt nagyon nem akart beindulni. Mellettünk a Duna ami nagyon is alkalmas vízitúrázásra, csak éppen mindenki félt tőle. A Tisza és a Rába partján a velem egyszerre próbálkozók degeszre keresték magukat , hozzánk senki nem akart jelentkezni. Egyszerűen féltek. Pedig pl. a Rába kimondottan veszélyes a rutintalanoknak, a Tisza is szedi minden nyáron az áldozatait de a Duna nagy víz, hajóforgalommal és egyszerűen : féltek tőle, és a szülők is jobban aggódtak csemetéikért.

És akkor úgy gondoltam : nekünk valami nagy dobás kell. Amire mindenki felkapja a fejét, amit csak mi merünk megcsinálni. Irány a külföld. Igazgatómtól hallottam az egykori Palma gumigyár két mérnökéről akik az általuk konstruált gumikajakjukkal a Rhone folyón eveztek. Nem hangzik rosszul :" A Genfi tótól Marseillle- ig a Rhone-on." El is kezdtem gyűjteni az anyagot de ekkor jó sorsom összehozott Török Pistával, azzal a kenussal aki Budapestről - felfelé- az írországi Limerickig kenuzott. Ősszebarátkoztunk, és amikor megemlítette, hogy az útjának nagyon szép szakasza volt  Rajna-Marne csatorna meg maga a Marne , már tudtam : Strassbourgtól fogunk Párizsig kenuzni és ez lesz majd az év vízitúra szenzációja.

Egyetlen gond volt vele : az idő sürgetett. Már június eleje volt. 10 naposra terveztem a 380 kilométeres utat, az ugye az utazásokkal együtt két hét augusztus végén a nevelőtestületi értekezleten már illett megjelenni, és addig hogy fog összejönni a busznyi ember?

És jött az isteni szikra. A Népsport vasárnapi számának hátoldalán féloldalnyi sportos hirdetési hely volt sportbazár néven. De hát ez sport ! Pénteken elfaxoltam a szerkesztőségnek kétsoros hirdetésem, vasárnap megjelent és szerdától már el kellett utasítanom a jelentkezőket mert máris túlléptük az optimális létszámot. Szinte minden telefonáló így kezdte : -  ...olvastam a hirdetésüket. Tényleg van ilyen ?

- Hát volt....Feleségem időközben terhes lett legkisebb gyermekünkkel, ő nem jöhetett és így augusztus közepén egyedül indultam el kis J 5- ös furgonommal , magam után húzva a 10 db négyszemélyes kenut, hogy Strassburg határában egy zsilip kertjében felverjük  táborhelyünket és másnap belevágjunk első igazán nagy kalandunkba. Akkor még kihagytuk a metropolist. Kár volt. Nem volt időnk rá. Maga a csatorna úgy van megépítve ( figyelem az 1800- as évek közepén épült ) , hogy a vízszint feljebb van mint a környező falvak és termőföldek. Így az öntözés roppant egyszerűen, pusztán a gravitációval megoldott. Kvázi mint ha egy magas töltésen futna. Az ember azt gondolná olyan unalmas lehet mint a Kőrösök néhány egyenes szakasza. Pedig mennyire nem az ! Egyfelől jelentős rajta a lakóhajó forgalom, turisták tízezrei töltik ilyeneken a nyarat, egész Franciaországot behálózó rendszer, a vizen gond nélkül el lehet jutni az összekötött folyókkal együtt Marseillbe, Párizsba, Lillbe stb. , a mi csatornánkon kb 40 kilométer után volt egy leágazás a Saar folyóig azaz a Mosellen keresztül egészen vissza a Rajnáig. Agyamban rögtön elkezdtek több évre dolgozni a fogaskerekek....

No de itt vagyunk a Rajna- Marne csatornán , máris itt az első zsilip és csak csodálkozunk, hogy a zsilipőr nem mozdul. Kiderül : a zsilip önkiszolgáló. Az elsőnél kapsz egy távirányítót, te magad nyitod a kaput, csukod magad után , feltöltöd, majd nyitod a másikat és kihajózol... Minden zsilipen telefonfülke, mindig volt vonal és pár frankért bármikor beszélhettünk Magyarországra és olyan hangminőség en mint ha szeretteink mellettünk álltak volna.Őrület mi ?! És mindez 1992- ben ! Közben felfelé haladsz egy hegységben : jelesül átkenuzol a Vogézeken. Akad azért probléma is : túl sok a zsilip. És nem mindig úgy jön ki, hogy nyithatsz, hiszen szemből is jöhetnek hajók rengeteg idő elvész az már rögtön látható volt, hogy a tervet módosítani kell, de annyi élményt kaptunk, hogy nem bántuk. Ja ! És a zsilipes megszánt bennünket egy zsilipnyitóval, lelkünkre kötve, hogy adjuk le az utolsó zsilipnél.

A harmadik nap után beeveztünk Saverne nevű városkába. Fagerendás tipikus elzászi házak, bűbájos főtér, palota a kikötővel szemben és a városi zsilip.... Vagy inkább kávéház kerthelyiséggel ?! Ma is megvan, két éve láttam. Behajózik a kuncsaft a kertbe, körülötte székek- asztalok, elegáns városlakók isszák a kávéjukat, majszolják az elmaradhatatlan croissant , és a pincér megkérdezi a vízen lebegőket ugyan hozhat- e valamit csak úgy a hajóba...

Innentől már a hegytető felé a Vogézek vadregényes erdejében vezet a víziút, a közelben fut a híres Maginot vonal ( későbbi Elzász túrán volt szerencsém belülről is megnézni ) , ám egyszercsak vége a víznek, egyszerűen nincs folytatása. Mellettünk egy uszály vesztegel, és éppen nézni kezdjük hova jöhet értünk az autó amikor valami kapuféle csukódik mögöttünk. És így kialakult egy  óriási kád , benne az uszály, két lakóhajó és a mi 10 kenunk, mindez elindul felfelé. Olyan mintha a duna szintjéről a gellérthegy tetejére vinne fel egy gigantikus monstrum. Mellettünk 300 méteren belül vagy 20 zsilip, ezeket váltja ki a két hatalmas ellensúllyal működő szerkezet. Felérünk, nyílik a kapu fenn vagyunk egy hegytetőn, őrület de kenukkal. Előttünk egy alagút zöld jelzőfénnyel. Megkapjuk az instrukciót : az alagút 3,6 kilométer hosszú , negyven percünk van, hogy átérjünk, mert utána szembejövő forgalom van. Igyekeznünk kell tehát , később a kijáratnál megtudjuk : az alagutat 1848- 1851 között vésték a sziklába. Petőfiék kortársai. Kiérünk és egy másik ámulatba esünk. Egy viadukton találjuk magunkat , olyan méretű kb. mint a veszprémi , fenn evezünk , alattunk keresztben vasút, országút, patak. És indulunk a Vogézeken lefelé. Mostantól 3-5 métereket süllyedve a zsilipeken , kivéve az utolsót. Látszatra az is olyan mint a többi. Bár utólag gyanús lehetett volna, hogy előbb elkérték a távirányítót és személyzet kezelte a liftet. Beeveztünk és elkezdtünk süllyedni. Három méter...öt méter...tíz és még megyünk lefelé. És kapu sincs, körben csak beton, úristen mit csinálnak velünk?!

Leérünk 16 méter mélyre, mintha egy kútban lennénk , fejünk fölött egészen valószínűtlen magasságban egy kis lyukon látni az égboltot. És akkor kinyílik lenn  egy kiskapu amin keresztül folytathatjuk utunkat.

Csodás tájon , elbűvölő falvacskák közötti az utunk további része Nancyig , a baj csak az, hogy még 250 kilométerre vagyunk Párizstól és a fele időt már felhasználtuk. Döntök : Előremegyünk 150 kilométert, mert Párizst látni kell. És úgy is lett. De erről majd egy következő bejegyzésben  számolok be.