Csússzál Vazze !

Gyermekkorom óta vágytam a sízésre. Valamikor a hatvanas évek vége felé láttam egy filmsorozatot, Mario volt a címe és egy síközpont szállodáját vezető család kisfiáról szólt. Elhatároztam, hogy nekem síelni kell ha törik ha szakad. Az alföld kellős közepén laktam, nálunk a legnagyobb domb a szemétdomb volt, ez nagyjából be is határolta vágyaim realitását. Apám hallani sem akart róla, őt valamikor egyetemista korában kivitték a Normafához ott bukdácsolt egy keveset bowdenes léccel a szűzhóban meg gyalogolt dombnak felfelé az ormótlan kétméteres falécekkel és teljesen elment tőle a kedve. Gondolta megóv a csalódástól, ezért az iskolai sítábort ( pedig csak sífutni mentek a diákolimpiára a Lucifer tanítványok ) nem finanszírozta. Később amikor a magam lábára álltam eleinte nem volt pénzem, majd  profi pályafutásom során nem volt lehetőségem, de 1983 januárjában rám virradt a nagy lehetőség napja.
Történt, hogy egy ausztriai tornán nyertünk némi schillinget, továbbá a nyeremény részét képezte az is, hogy a Kastner Öhler áruházban 40% kedvezménnyel vásárolhattunk az adott napon. Nosza bezúdultunk az üzletbe, a szokásos csempészárúk után kutatva, amikor a sportosztályon megláttam... és nem akartam hinni a szememnek. Adott volt két terméksor egy bizonyos léc 3.000 ÖS, kötés 3.000 ÖS cipő 3.000 ÖS. De ha ezekben a párosításokban vásárolod akkor a komplett felszerelést megkaptad reklámáron összesen 3.000 ÖS-ért és ebből nekünk ugye még lejött 40 %, hogy a mehrwertsteier visszatérítésről ne is beszéljünk. Szóval vettem két garnitúrát 18.000 ÖS helyett 3.600-ért és ebből még vissza is kaptam 15% áfát azaz végeredményben a teljes ár hatodáért.
Valami gegparádéban lehetett volna mutogatni hitvesem ábrázatát amikor a csilivili felszerelésekkel beállítottam győri lakásunkra. Hozzá volt szokva a kozmetikai cikkek garmadához, a márkás farmerekhez, az itthon még elérhetetlen édességekhez ( Mozart Kugel, Milka stb. ), és szeméből a meglepetés mellett valamiféle düh áradt párosulva a szellemi képességeim kétségbevonásával. Hát még amikor kiadtam a verdiktet: március 15-én szabadnapunk lesz, úgy hallottam Donovaly nagyszerű hely sízni tanulni, Győrtől nincs is messze, készüljön, mert ott e helyünk.
Életem párja két dologtól tartott a legjobban. A korán keléstől és a hidegtől. de - akkor még- engedelmes feleség révén, és hát benne is munkálkodott a kíváncsiság, természetesen a jelzett napig gyakorta megjegyzéseket téve az általam szervezett programra és az elmeállapotomra, kényszeredetten adta be a derekát.
A nagy napon negyed hatkor keltünk, kinn sötét volt és ömlött az eső, bepakoltuk a cuccott a kocsiba és elindultunk. Komáromban a híd volt a határ, álltunk a híd közepén a zuhogó esőben a sorunkra várva, hallgattuk a reggeli krónikát, ahol egy ilyen mondat hangzott el: "a környező országokban sehol nincs sportolásra alkalmas  hó". Ő még próbálkozott visszafordítani de megmakacsoltam magam: akkor is elmegyünk, legalább megnézzük hova jövünk jövőre. Donovalyig egy árva szót nem szólt hozzám...
Megérkeztünk hát a magyarok akkori legkedveltebb síparadicsomába és láss csodát, a szamárréten volt a pályán hó. Igaz, hogy csak valamiféle kásás szürkés lucskos massza de fehér(es) volt és néhány elvetemült csúszkált rajta a szitáló havas esőben. Felcsatoltunk, ezt már előtte a nagyszoba szőnyegén többször elpróbáltuk. Marcsi a művelet végeztével felegyenesedett,  majd mint aki alól kihúzták a szőnyeget a jobb oldalára esett. Feltápászkodott, kiegyenesedett és a mutatvány megismétlődött, ezúttal a bal oldalára.
-No ebből nekem elég- kiáltott fel, azonnal lecsatolt , rágyújtott egy cigarettára és közölte, hogy ha nekem is elegem lesz ebből a bolondságból a szomszédos hüttében megtalálom.
A történetet innen az ő szemszögéből folytatom tovább. Beült a kocsmába, rendelt valami rövidet, mert hát ugye hideg is volt és nézett kifelé az ablakon. Azt látta éppen, hogy valaki a hegy közepén minden kanyarodás nélkül nagy sebességgel csúszik lefelé, majd őrült nagyot esik. De úgy ám, hogy az egyik léc jobbra vagy húsz métert repült a másik balra, az ember meg néhány nagy pattanás és mindenféle tengelye körüli többszörös átfordulás után landol a szétfröccsenő hókásában. Rögtön tudta, hogy csak én lehetek. Nem aggódott különösebben, elvégre tudta, hogy abból élünk, hogy én jól-rosszul védve a labdákat különböző pozitúrákban érkezem a talajra.  Látta is, hogy feltápászkodom, ekkor már felismerni vélt , látta, hogy nagy nehézségek árán ( csúszós hegyoldalban még sosem próbáltam ) felcsatolok és újra indulok. És ezt követően észvesztő sebességgel száguldok a liftnél álló sor felé. Hogy csökkentsem az ütközés erejét pár méterre előttük eldobtam magam, de a fekvő embert kereszteben a léccel a lendület tovább vitte, és a sorban állók dőltek mint a teke bábúk. Akkor ismerte meg- és én is - a "picsku mater" kifejezés értelmét, és hallotta a félig magyar félig szlovák szitokszavakat, érthetően nem jelezte a nagyközönség felé, hogy ismer engem.
Én azonban makacs voltam és kitartó, egész napi botladozásom jutalma volt amikor a nap végén a gyengébb réten egyedül felfonózva simán hóekézve lekanyarogtam valahogy a pálya aljáig egy életre megfertőződve a fehér sporttal. Csakhogy volt mellettem egy akkor még immunis fék, tudtam, hogy ha a következő szezonban nem sikerül megtanítani sízni és megszerettetni vele ezt a sportot és nem utolsósorban életformát, akkor én se nagyon fogom élvezni ennek szépségeit.
Izgatottan vártam a következő szezont, amikor is korán leesett a hó. Feleségem minden ellenérzését leküzdve elmentünk a Mátrába, mert azt mondták a  Kékes déli az nagyon könnyű pálya. Mátraházán beszálltunk a buszba a magyar sítársadalom kellő tiszteletet tanúsított a felszerelésünk iránt, akkoriban pl. a Tyrolia 240-es diagonál kötés igazán ritkaságszámba ment pláne a metál Hagan léccel. valami olyasmi volt a szemükben, hogy: na itt vannak a menők, vagy az újgazdagok. Előbbi csoportba nagyon nem tartoztunk, utóbbiba pláne nem, gondolom szakadt zsigulinkat nem látták a parkolóban.
Feleségemet lécre állítottam az ország legmagasabb pontja alatt pár méterre, de amíg a magam lécével voltam elfoglalva elkezdett csúszni a szerencsétlen és a fák között az erdőben landolt a méteres hóban. Kiszedtem, megfordítottam, óvatosan betoltam a pályára de amíg kikecmeregtem a hóból egy pillanatra elengedtem.  Szépen  a pályán keresztbe gyorsulva , vérhólyagot szorítva a két botjára a pálya túloldalán levő bozótosban landolt. Tudtam, hogy végem. Kétségbeesve rohantam keresztül a pályán de a veszekedésnek nem tudtam elejét venni. Lecsatolt, rágyújtott egy spanglira, vállára vette a lécet és sícipőben a méteres hóban Mátraházáig gyalogolt és közben egyfolytában engem és az általam kitalált marhaságot szidta.
Tudtam ha nem szeretettem meg vele a sízést akkor lőttek az én szórakozásomnak is, és azt is éreztem erre már csak igen kevés időm van.
Ekkor felgyorsultak az események a Pest Megyei labdarúgó Szövetségben ugyanis régi ismerősömbe, egy kajakedzőbe botlottam, anno ugyanis még fradi játékosként a klub csónakházában helyeztek el néhány fiatal labdarúgót, én pedig vonzódva a vízhez is már akkor próbálkoztam amatőr módon a kajakozással-kenuzással.
Imréről kiderült, hogy már nem edzősködik, ellenben az akkori legmenőbb amatőr síutaztatónál a gázműveknél síoktató. Éppen a csehországi Csadcára tartott a szilveszteri turnussal, azonnal felírattam magam és kis családom, Lackó fiam negyedik éves volt, éppen  túl volt egy kezdetleges sízés okozta lábtörésen, ez egy külön történet, őt csak a jó levegőért vittük, én azzal a szándékkal, hogy igazi nagy hegyeken sízhetek amíg az asszonyt megtanítják az alapelemekre.
Meg is érkeztünk december 26-án a késő délutáni órákban az említett faluba, felmentünk a hegytetőn levő szállodához, hónak nyomát se láttuk, az eső viszont kitartóan öntözte a rozsdabarna tájat, miközben kaptuk a hírt: Imre ép most kapott egy benzinkutasi állást, ezért sajnálja de nem jön, de egy nap késéssel másik oktató érkezik, a sízést amúgy is csak holnapután kezdjük, tekintettel az állapotokra, és nagyjából 50 kilométerre kell majd átjárni a Grun-ra. Másnap este megérkezett az oktató. Hatalmas pirospozsgás arcú, nagybajuszú, gorál kalapos ember széles vigyorral a száján lépett az ebédlőbe:
-Sziasztok Ipi vagyok, én vagyok a síoktató, ki jön ki nevet a végént játszani?
-No- gondoltam -apukám ha te megtanítod az én hótól írtózó, egyébként ügyetlen viszont roppant félős feleségem valamire akkor minden elismerésem.
-Hát igen, a minden elismerést oda kellett adnom. Ipinél szenzációsabb kezdő oktatót azóta sem láttam. Abban az időben még nem voltak hivatásos síoktatók, polgári foglalkozású emberek minden fizetés nékül pusztán az ingyenes sílehetőségért ügyködtek 1-2 heteket a téli időszakban szabadságuk terhére. Éppen ezért szinte mindegyik összecsapta a munkát és rohant sízni amint lehetett. Ipi más volt. Marin kívül volt még három hasonlóan esetlen gyáva hölgy akikkel kitaposott a hegyoldalban egy kb 25 méteres gyenge lejtőt, hosszú kifutóval, felvonó semmi, azon gyalogolt velük reggeltől estig és öntette beléjük a bátorságot. nem tudtak úgy elesni, hogy ne lásson bennük valami pozitívumot. Volt eset amikor hitvesem az állcsúcsán landolt, az arcába fröcsögött a hó, de jött a dicséret Ipitől:- nagyon jól tartottad most a válladat Marcsikám. Egy hét alatt eljutottak odáig, hogy a négy abszolut kezdő a lejtő végén meglehetősen stabilan tudott mindkét irányba fordulni.
Január másodikán indultunk haza. Utunk épp korábbi "nagy sikerem " színhelyén Donovalyn keresztül vitt át. Hirtelen ötlettől vezérelve vészfékeztem a parkolóban.
-Ugye nem ?. kérdezte rezignáltan a feleségem.
-De bizony !- makacsoltam meg magam. - Kiadtunk egy csomó pénzt. Itt az ideje, hogy élvezzük az eredményt.
Nem részletezem, csudára összevesztünk. A parkoló tele volt magyarral annyira szégyellte a veszekedést- no és erőszakos férjét-, hogy beállt mellém a liftbe. Felértünk, megfordult, lenézett és sírógörcsöt kapott . Tudtam, hogy most dől el minden. Ha innen legyalogol a büdös életben nem lesz léc a lábán. Erőszakos fellépésem újabb sírógörcsöt szült, az üvöltés és a síbot más irányú fizikai használatára tett célzásom  sem hatotta meg. Módszert váltottam. Elé mentem vagy hat méterre.
-Gyere csússz ide , ha nem tudsz megállni elkaplak !- remegve de odacsúszott és a hóekés fékezéssel megállt.
-Nagyon jó volt- mondtam és pár méterrel lejjebb bűvészkedtem magam.- Most gyere kanyarodj jobbra ide ! És láss csodát, ez is sikerült. Majd ugyanezt kértem balra is. A sikeres megoldás után kértem egy jobb utáni balkanyart is. Megcsinálta. Na gyere szépen utánam-adtam ki a következő ukázt. Kanyarogtunk lassan megfontoltan lefelé és egyszer csak sikítással keveredő kiáltást hallottam a hátam mögül:
-Jajj de jó, oda megy ahova én akarom ! - kiáltotta lelkesen.
Leértünk, felcsúszott egy kis dombra és diadalmasan emelte magasba a két karját. Nem kellett volna. Elindult hátrafelé és esett akkorát mint a pengő 48-ban.
Viszont a sízéstől már nem lehetett eltántorítani sem. 34 év telt el, gyönyörűen sízik, nálam sokkal szebben ( na jah 60 kilóval kevesebbet cipel ), de azért még most is minden új pályán kételkedik önmagával szemben
-Meg tudom én ezt csinálni ?
- Igen Marcsi bárhol, bármelyik pályát bármikor ....