2012. február 25., szombat

Emlékképek a Londontól Párizsig tartó túra kapcsán II. rész

Én egyet ígértem csak igazán komolyan a feleségemnek amikor elvettem: nem fog unatkozni. És igazán mindent megtettem, hogy így legyen, példa erre az a 95 júniusi éjszaka, ami első angliai túra indulásaként vonult be kis vállalkozásunk  történetébe. Az asszony  kísérte ki Londonba Eszter nevű akkor 12 éves lánygyermekem segítségével a túrát, én Diéppe-be csatlakoztam be, hiszen azért itthon is volt tennivaló. Lackó ebben az évben került a mély vízbe, ezt az induláskor még nem tudtuk, de a felmerülő problémák miatt az ezt követő Loire túrát az akkor tizenötöt betöltött fiunkra kellett hagynunk, aki igazán tapasztalt volt már francia ügyben, és hát becsületére legyen mondva nagyszerűen oldotta meg a feladatot.
Indultunk Paksról 44 (!) kerékpárral megrakva a trailert, ezt úgy oldottuk meg, hogy speciális vázszerkezetbe raktuk  , első kerekeket kivéve, akkori világmárkának éppen nem mondható Hero  Rangers típusú bringáinkat.
Budapestről indult a busz én a mikrobusszal erőlködtem fel a trailerrel és már a Budafoki úton komoly problémák adódtak. Akkor -és talán azóta is-egyike volt a nevezett  út a főváros legegyenetlenebb útjainak. Az alaposan túlterhelt trailer, berugózván súrolta a kereket, ami mint később kiderült önmagában sem volt szerencsés, de a pótkocsi hátsó világításának kábelét odaszorította a kerékhez és elégette. Így értem hátsó trailer világítás nélkül, kicsit égett szagú kerekekkel esti 11 órára a starthelyre. Éjféli indulás volt, szállingóztak az érkező utasok, befutott a busz is, a sofőrök betoldották a kábelt, majd rákapcsolták az utánfutót a buszra, ami abban a pillanatban levágta a teljes áramellátást. Hosszan tartó sziszifuszi munkával ideiglenesen úrrá lettek a helyzeten, én búcsút mondtam a csapatnak, elindultam a javítandó gumihajókkal a zuglói hajójavítóhoz, hogy a megbeszéltek szerint bedobjam a használhatatlanokat a kerítésen majd hazamegyek Paksra és délután indulok a Salzára de előtte ellátom Lackót élelemmel és atyai instrukciókkal. Nagyon fáradt voltam , úgy döntöttem a bedobás után, hogy csak reggel megyek tovább, félreálltam egy sűrű fás-bokros rész alá a körvasút sor oldalában ( ember nem jár ilyenkor arrafelé ) és elnyúltam a hátsó ülésen. Új dolog volt a mobiltelefon, autóstöltő nálam nem lévén, hogy le ne merüljön a készülékem kikapcsoltam. Reggel azután végighallgattam az éjszakai krimit, feleségem bekapcsolva hagyott telefonja miatt jelentős részét felvételről közvetítve. Hollywoodi  történet, illetve annyiban nem, hogy a legelvetemültebb forgatókönyvírók is nehezen találnának ki ilyesmit. 
Elindult az autóbusz, de rosszul zárták le a javítás után a sofőrök a ponyvát és hátul a rekeszből a literes tejek elkezdtek a Rákóczi úti aszfaltra potyogni. Egy rendőrautó figyelmeztette kis karavánunkat, hogy mindjárt jön a locsolóautó, nem kellene nekünk tejjel ( pláne zacskóssal ) az ő szerepüket átvenni.. Ezek után a Hegyalja úton az első emelkedőnél kiderült, hogy hála a trailerbe is kerülő utascsomagoknak is, amikor nem vízszintes helyzetbe kerül a vontatmány az utánfutó sárvédője újra csak súrolja a gumit, füstölni kezdtek a kerekek. Busz félre, feleségem megpróbált segítségül hívni, de nem tudott. Fogott egy taxit, ( utasok-busz félreállva a Hegyalja úton ) repesztett vissza, hátha még a Dózsa György úti indulóhely környékén vagyok. Ekkor hagyta bekapcsolva a mobilját, másnap végig izgulhattam a közvetítést amelyben a taxisnak elsírta minden bánatát, és ahogy az próbált segíteni. Így élesben hallottam a budapesti éjszakában minden taxis számára elhangzó felhívást: Figyelem ! Keresünk egy  .... rendszámú fehér VW Transporter mikrobuszt, egy magas szőke sofőrrel, tartóztassátok, fel, megverni nem kell, de nagyon fontos, hogy megtaláljuk. Hát a Körvasút sori bozótos felé nemhogy taxi, még kóbor kutya sem járt. Marcsinak egyedül kellett megoldani a helyzetet. Először is a trailert kellett ép állapotba hozni  , kivergődtek a budaörsi útra, telefonfülke, telefonkönyv, keresni kezdtek közeli lakatost.
Kíváncsi lettem volna a lakatos arcára amikor hajnali kettőkor felhívja egy remegő női hang, hogy ugyan jöjjön már a Budaörsi útra, mert le kell vágnia két sárvédőt és ez nem vicc, hanem nagyon is közérdek.
Megérkezett emberünk, becsületesen ( és jó áron ) elvégezte a munkát, de ettől a trailer még túlterhelt maradt. Jött az ötlet: végül is nekünk nyolccal kevesebb kerékpár is elég valahová le kell pakolni őket. Bekanyarodott a vontatmány a budaörsi főutcára, majd megállt egy Panziónál, feleségem becsengetett és az igen kialvatlan, álmos arcú tulajnak elmagyarázta, hogy vészhelyzetben itt hagynánk nyolc kerékpárt, majd valamikor -ha elérik a kommunikációval -jön értük a férje, és igazán hálás köszönettel de az ő panziójának udvarát látja ebben a pillanatban alkalmasnak a beláthatatlan idejű tárolásra és a helyzet megoldására.
Sikerült ezt az embert is meggyőzni, így a busz útnak indulhatott. Nekivágott az M1-es útnak. Ez volt az az éjszaka, amikor pár óra leforgása alatt két borzalmas tömegbaleset is történt az éppen felújítás alatt levő nagyjából a METRO áruház magasságában levő pályaszakaszon. A buszt visszafelé terelték le az útról egy földutas szakaszon, és az éjfélkor Londonba indult vontatmányunk hajnali ötkor újra csak Budaörsön  köszöntötte a felkelő napot, és a földúton kirázódó ideiglenesen megjavított kábel egy zárlattal eltüntette a busz minden világítását.
Ekkor kapcsoltam én be a telefonomat, végighallgattam a krimit és hívtam az asszonyt. Szokásos szitokáradata végighallgatása után elmondhattam az időközben beugró megoldási javaslatot: -Figyelj ide ! Nyolc óra előtt esélytelen szervizt nyitva találni, Mosonmagyaróvárott a szokott benzinkutunknál láttam  egy autóbusz szervizt. Már világos van, odáig húzzatok le lámpák nélkül, nyolc lesz mire odaérek, és a benzinkutas barátomat hívom, hogy segítsen intézkedni.
Nem ragozom, az autóbusz begördült a szervízbe nyolckor, kilencre elkészült, megbeszélték az utasokkal, hogy kevesebb megállást terveznek ( még kezdetleges volt a tachográf szabályozás ) de Calaisig még behozhatják a kiesett időt. Nem részletezem: behozták, a következő reggel már Dover fehér sziklái alatt köszöntött rájuk a nap, innentől minden simán ment, és az utasok későbbi elmondása alapján nagyszerű túrát produkáltunk. Ma már repülővel érkeznek Londonba utasaink, ahogy azt rövidesen a www.popeyelesko.hu oldalakon is olvashatjátok majd. Az eddigi túrák élményeiről, váratlan fordulatairól rövidesen a bejegyzés harmadik részében. Addig is maradtam tisztelettel: Leskó László

2012. február 24., péntek

Emlékképek a Londontól Párizsig tartó túra kapcsán

Hát igen... Újra előveszünk egy régi sikeres dolgot. Hat alkalommal is csináltunk túrát Londontól Párizsig, minden alkalommal nagy sikerel, sőt egy hetedik is volt, amikor az irányon fordítottunk és Párizsból tekertünk Londonba.parliament.jpg És most újra lesz, még pár hét és megtalálhatjátok a www.popeyelesko.hu oldalon. Ha valakit érdekelnek a részletek az írjon nekem. Addig is emlékezem. Jönnek elő a régi dolgok és ez egy rendhagyó fejezet lesz.  A történések között semmi összefüggés, csak a láncszemek egy bizonyos útvonallal kapcsolatos villanások lesznek. Egy kicsit azért, hogy belelásson az olvasó miken megy keresztül egy túraszervező az áhított siker érdekében. És az emlékképek sokasodnak, így ez a fejezet többrészes lesz. Most még csak az előkészületekről írok.images.jpg

Nos 1994-et írtunk annak is december közepét. Osztályommal az észak-olaszországi Pejóban síztünk, meglátogatva a Tonale gleccsert is. Irgalmatlan hideg volt, öt napon keresztül szakadt a hó, de a fene bánta. Diákjaim amúgy szerencsésnek mondhatták ( és mondták is ) magukat, minden szentnek maga felé hajlik egy kicsit a keze, a saját osztályom általában a legjobb vízitúrákon vett részt, a hőskorában belekóstolt a vadvízi evezés rejtelmeibe , és hát a Dolomitok legszebb helyein sízett köszönhetően áldozatkészségüknek és hát egy kicsit az én találékonyságomnak.
Következő év nyarára terveztük az első London-Párizs kerékpártúránkat, ekkor már túl voltunk néhány nagy sikerű Loire túrán, vágytunk elhagyni az öreg kontinenst ...és hát gyönyörűen hangzott az útitervben két sokak által álmodott európai nagyváros között a bringázás lehetősége. Ha már Pejóban voltunk, logikus volt, hogy bizonyos költségkímélés szempontjából onnan ugorjunk ki a ködös Albionba és onnan visszafelé felmérve az utat dolgozzuk ki az útitervet. Mert hát az utas az különös emberfaj, csak kérdez, csak kérdez csak kérdez, és hát nincs kínosabb annál, mint amikor az ember nem tud válaszolni. Mi pedig tudunk. Igaz néha csak arra emlékszünk, hogy a nagy tölgyfánál kell balra menni, mert a falu neve nem ugrik be, de jó tudni, hogy hova lehet lezárni a kikötőben a kerékpárokat, vagy éppen hol tudjuk elkerülni a forgalmasabb utakat.
Lejárt tehát az iskolai tábor ideje, egyik kollégám a busszal hazaindult az osztállyal, mi pedig feleségemmel és 23 hónapos Bence típusú gyermekemmel valamint angol tolmács kollégámmal Győzővel elindultunk sokéves Citroen típusú kocsinkkal, hogy Hannibál gyanánt átvágjunk az Alpokon, kicsit ellentétes irányban, mint anno az elefántok, viszont irgalmatlan hóviharban, ami a mélyebb völgyekben esőként érkezett. Az első hatvan kilométeren háromszor hólánc fel, hólánc le, nagy gyakorlatot és ruhámon rengeteg sarat szerezve a szereléssel. Így értünk el Chiavennába immár hólánccal. A térképen korábban kinéztem az útvonalat a Madesimo hágó felé, a városkában  feleségemmel meg is jegyeztük: Itt volt nyolc évvel ezelőtt, hogy St. Moritz felől lefele jövet a Maloja hágón ripityára égett öreg zsigulink fékje. - Hú, azok borzalmas kanyarok voltak, ugye emerre nem lesznek?- pislantott rám . Tétova válaszomban kevés őszinteséget sejtett, így hát szorítva az első ülés támláját mellette szuszogó törpénkkel az első ülésen csendben imádkozó kollégával megkezdtük őrült utunkat a hágó felé. Visszafelé jövet megállapítottuk, hogy igazán feltűnhetett volna, hogy az utolsó településeken be volt deszkázva az ablakok döntő többsége. Figyeltem , hogy az útszéli  karók között haladjak de egyre nagyobb lett a hó. Már láttuk a hágó tetején levő valószínűleg vámház lámpáit amikor jó háromméteres hófalba futottunk, megértve ezzel, hogy errefelé nincs tovább. Óvatosan tolattam vissza, feleségem folyamatos szitokáradata között ( ilyen helyzetekbe mindig feltűnően ideges az asszony ) majd  vagy tízszeres előre-hátra y-nal megfordultam a szűk úton és visszaindultam Chiavennába, ez volt a második szerencsefaktor, közben ugyanis már a jövetben letett kocsinyomot is eltüntette a hófúvás. Nyáron direkte arra autóztam és megfagyott ereimben a vér. Az út ugyanis olyan töltésféleként kanyargott a rudak akkor is kinn voltak de az út, amely természetesen októbertől áprilisig zárva, - csak mi nem vettük észre a táblát- úgy kanyarog felfelé, hogy aki arról letér több száz métert csúszik a hegyoldalon. Ha leestünk volna hóolvadásig meg nem találnak bennünket az biztos, ráadásul senki nem tudta merre is indultunk el. Szóval leértünk Chiavennába és elindultunk a Maloja pass felé az egyszer valamikor nyáron már átélt rosszemlékű szerpentinen. Síri csend volt a kocsiban, szakadt a hó odakinn az út járható volt, de féltünk ha megállunk már nem tudunk elindulni ( Chiavennában ugyanis ismét kénytelenek voltunk a hóláncot levenni , mert ott csak szimplán vizes volt az út ), felfele menet sem tűnt eleinte vészesnek, amikor meg már az volt, akkor a kanyarok között lehetetlen volt megállni. Erőlködtünk felfelé, amikor Bence elgügyögte: -kakilni kell. Megálljunk? Vetkőztessük le a gyereket, és ki vele a hófúvásba ? Különben is már mindjárt fenn vagyunk ! Pár perc múlva az illatokból éreztük: Bence nem bírta. De a nagyobb baj, hogy a kocsi sem. Az egyes-kettesben történő kipörgős erőlködés felőrölte  a hűtővizet, kis piros lámpa figyelmeztetett sürgősen az azonnali megállásra, ha nem éreztük volna mi is a gőz illatát. Megálltunk egy kiszögellésben. Megvártuk amíg lehűl a motor, közben Marcsi házakat pillantott meg pár száz méteres körzetben. Kétségbeesetten kopogtatott sorba mindegyikbe kezében edénnyel egy kis vízért ( uram bocsá langyos vízért ) de a derék svájciak a kelet európai szerencsétleneken sehogy sem akartak segíteni. Így hát hóval tette tisztába a vacogó és még kicsit illatozó gyereket az ítéletidőben.. Mi is havat akartunk melegíteni. Elő a kempingfőzővel ,megtömtük a kis lábast és jó tíz perc alatt fel is olvadt a hó és lett kb. fél cent víz a lábas alján. Nem részletezem: sziszifuszi munka volt, nagy csata, de győztünk. Felértünk Malojára, amúgy holtfáradtan ,éjfél volt, nekünk 8:30-kor indult Calaisból a hajónk. Gondolhatjátok : evés és pihenés nélkül rongyoltam át fél Európán nyolc óra alatt. 8:02-kor álltam be a Check pointra éppen két perccel a zárás után. Összeomlottunk. Vszont hála istennek  nagyon rendesek voltak a hajótársaságnál, átirányítottak egy kicsivel kisebb és furcsább kompra. Nem tudtuk pontosan megfogalmazni mi benne a különös, majd rájöttünk: rajtunk kívül csak kamionok vannak a hajón. Nem zavart különösebben, hisz negyven percnyi az út Dover fehér sziklájáig. Igazából nagyot szívtunk az újra indulásnál ( de szó szerint a rengeteg kipufogógázt ) ugyanis kicsit értünk csak később a mi szintünkre és a kamionok egyszerre kezdték el járatni a motorokat, mi pedig utolsók voltunk a sorban. Ezután már csak egy rendkívül megalázó migrációs vizsgálatot kellett átvészelnünk a kikötőben, majd előttünk Anglia a Londonba vivő országút.
Az első túra indulásának bohózatba illő történetét legközelebb írom le.
Addig is maradtam tisztelettel: Leskó László

2012. február 20., hétfő

Még csak a skót túra és a Milleniumi vasút vonalán c. túra található a popeyelesko.hu oldalakon ,  de már többen kérdezték lesz-e az idén is Temze völgyi túra és ha igen meséljek róla egy keveset, hogy megkönnyítsem a döntést.

Nos a Temze túrára érkező utasokat Londonban várom. Együtt utazunk majd ki a város szélén és természetesen a Temze parton levő Chertsey campingbe, ahol egy éjszakát töltünk majd. Reggel további transzfer Oxfordba, ahol 2 éjszakát alszunk. Az itt töltött két nap programja a város és környékének meglátogatása lesz, hosszabb túrát Woodstockba és a  Blenheim palotába a marlborough-i hercegek rezidenciájába, Churchill egykori lakhelyére tervezünk, visszafelé Bladonban megtekintjük a XX: század egyik legnagyobb politikusának a sírját is.
Oxfordból Wallingfordba majd Henley on Thamesbe  kerékpározunk majd. Előbb bűbájos vidéki kisvárosok, várak környékén túrázunk, Henleytől Brayig pedig igaz luxusnegyedek között kerekezünk tovább. De látjuk közben Marlownál a Lánchidunk eredetijét is. Az utolsó Temze völgyi túranap fantasztikusan sok mindent nyújt majd. Windsor kastélya majd a világhírű Eton college megragadó környezetben még csak a nap egyik felét jelenti, tovább kerekezve elérjük Runnymade mezejét a mai demokrácia bölcsőjét. Pontosan azon a helyen , ahol a király anno kihírdette a Magna Chartát ma emlékmű áll a folyó partján. 
Ismét Chertsey campingje következik, majd az utolsó kerékpáros nap, és a Hampton Court VIII. Henrik fenomenális palotája. Este már Londonban tölthetjük a szabadidőnket , miként a teljes következő nap is így telik majd. A következő napon transzferek a vasútállomásokra, repterekre és utazhatunk haza.
Nos hát így fog ez a túra kinézni. Valamenyi jelentkező utasunknakOTP Traveles szerződést küldünk, és az iroda készséggel segít a legmegfelelőbb autóbusz, vonat vagy repülőjárat kiválasztásában. Saját kocsival érkezőknek Chertseyben tudunk kocsitárolásról gondoskodni.

Hát ennyit mára a jövő évi ízelítőből. Maradtam tisztelettel: Leskó László 

2012. február 19., vasárnap

Temze völgyi kerékpártúra

Nos akkor el is kezdem a komolyabb blog írást. A cél ugye az lesz, hogy a www.popeyelesko.hu oldalt jobban felfuttassuk és a facebookon keresztül folyamatosan beszámoljak ismerőseimnek, barátaimnak, a semleges érdelődőknek és az idekukucskáló kedves ellenségeimnek is örömemről, gondjaimról, bánataimról.
Egy potenciális utas érdeklődött, hogy a húsvéti Milleniumi vasút túrán ugyan megtekinthetné-e a Vintgar szurdokot. Bevallom sosem hallottam erről a helyről, ami azért nem jelent semmit, hiszen nagyon sok ilyen hely van szerte Európában, dacára annak, hogy Albánia  a törpeállamok és a Szovjet utódállamok kivételével szinte mindenütt megfordultam. Természetesen megnéztem a helyet a térképen és a neten is, örömmel láttam, hogy valóban nagyszerű látvány és  elkezdtem variálni, hogyan tudom a túráink menetrendjébe beilleszteni. Menetben viszonylag későn érünk Kranjska Gorába visszafelé meg sietni kell és késés is lehet, ezért egyik verziónak azt gondoltam, hogy fordítunk az útvonalon és az első napon tesszük meg a Jeszenice- Kranjska Gora útvonalat. Igen ám, de ez esetben Kranjska Gorából még este át kellene cuccolni Tarvisioba, majd reggel  ismét lepakolni a kerékpárokat. Kényelmesebb tehát ha Kranjska Gorában alszunk az első nap. A helyet megadom a blog írásának helyszínének. Tegnap elindultam haza Fornibó, errefelé jöttem, találtam is nagyszerű szálláshelyet a síközpontról ismert kisvárosban. No és elmentem menézni a szurdokot. Hát tényleg fenomenális. És milyen jó, hogy elmentem, az autós megközelítése ugyanis annak ellenére, hogy pár kilométerre van a sztrádától nem egyszerű. De a lényeg, hogy találtam nagyon alkalmas helyet közel a szurdokhoz, ahol a busszal meg tudunk állni, sőt akár innen is indíthatjuk a túrát, hiszen Jesenice központja gyakorlatilag a kerékpárúton ( melyet a helyszínen nem sok minden jelez pedig jó minőségű ) 6 kilométerre van, így innen kb 15 órás indulással is kényelmesen eltekerhetünk bőven még világosban történő beérkezéssel Kranjska Goráig. Ha valaki csak véletlen akadt volna blogomra és nem tudja, hogy milyen túráról beszélek az nézze meg majd a www.popeyelesko.hu oldalon a Milleniumi vasút mentén címszó alatt a kerékpártúráknal. Maradtam tisztelettel: Leskó László

2012. február 17., péntek

Elindultam

Ma elindult saját blogom, főleg azért, hogy mindenki megnézhesse a popeyelesko.hu oldalt.