2012. április 20., péntek

Magyarok vadvizen- először általunk


:   
 Még gyűjtöm a gondolataimat az őrület heteinek a folytatásához, addig egy már korábban elkészült fejezetet rakok ide be, életünknek ugyanis a legmeghatározóbb vonaláról még nem írtam.
 Kanyarodjunk kicsit vissza kedves olvasók másik tevékenységünkhöz, a vadvízi evezéshez. Ugyanis büszkén mondhatjuk: mi voltunk a magyar elsők. Ejj de kár, hogy már megszűnt Rózsa Gyuri műsora. Szemezgessenek hát a történetből ki-ki vérmérséklete szerint.
A Strassbourg-Párizs túrámnak nagy sikere volt. Kiállításokon, TIT előadásokon vetítettem, az egyszerű vízitúrások tátott szájjal nézték, a túrázásnak ez a dimenziója nem volt ismert idehaza. Pedig már megvoltak az első műholdas vételi lehetőségek , a Sky és a Super chanelről beszéltek egyre többen,  kinyílt a világ. Sokan láttak persze azokon sokfélét, így a rafting is egyre nagyobb érdeklődést keltett.  Egyszer csak azt vettem észre, hogy többen kérdezik, részben a filmem részben az új túralehetőségek apropóján:
-Te öreg, olyan vadvízi gumihajózást nem csinálsz?
Sajnos ( ekkor még ) nem csináltam, valahol a lelkem legmélyén pedig vágytam rá, de mindig is a realitások talaján mozogtam. Különösebb tőke nélkül új dologról nem is álmodozhattam.
És akkor 1992 telén egy szlovákiai ( pardon, akkor még Csehszlovákia ) sítáborban a tábor gondnokának  egyszerű kérdése gyökeresen változtatta meg az életemet , a családom életét és kis túlzással adott lendületet a magyarországi vadvízi turizmusnak. Az inkriminált kérdés így hangzott:
-Nem akarsz raftinghajókat vásárolni?
Nem- vágtam rá, -de  szerencsére a gondnok további okfejtésbe kezdett az üzlet megvalósítása okán:
-Most megy épp csődbe a breclavi Gumotex gyár és olcsón lehet ilyeneket vásárolni. A közelben fülelő diákok kontráztak: tanár úr, az olyan k.va jó dolog, az biztosan mindenkinek tetszene. És ekkor bevillant a sok korábbi érdeklődés is.
Nocsak- gondoltam- lássuk mennyi is az az olcsó.  Akkori áron nagyjából 120.000 Ft  volt a Colorado típusú, gyenge anyagú, rossz tervezésű 6-7 személyes raftinghajó. Lázasan járt az agyam, osztottam-szoroztam. Azt kezdettől fogva gondoltam, hogy  ha belevágok többet kell vennem, hiszen néhány személyes utat nem érdemes szervezni, de a megcélzott 6 hajó kapitális költséget jelentett. Megkérdeztem a feleségemet, aki kategorikus nemmel, és : „hülyeség” megjegyzéssel bátorított, abban a pillanatban tudtam bele kell vágnom. Elsikkasztottam az összes megtakarított pénzünket, kértem hozzá kölcsön és a következő táborok buszaival vámmentesen az országba érkezett  ( a dolog már elévült de akkor ez nem volt ennyire vicces ) a hat darab hajó.
De jöttek az újabb költségek: mivel fújjuk fel? Sosem felejtem azt a napot amikor iskolánk sportcsarnokában Várnai Peti barátommal az ottani kompresszorral alakot adtunk a Colorádónak, érdeklődve nézegettük a lábaknak való bujtatókat, az üléseknek nézett merevítőket és lelki szemeink előtt megjelentek Európa hegyi folyói amelyeket éppen ezeken a járműveken hódítunk meg. Lázasan kutatgattam a szakirodalomban , istenem hol volt még az internet, de találtam egy osztrák brossúrát az ottani folyókról. Azt hamar megtanultam, hogy a vadvizet nehézségük alapján osztályozzák I-től VI-ig, amiből a hatos gyakorlatilag járhatatlan , de már volt aki túlélte, az I-es meg nagyjából az áradó Rábának felel meg. Gondoltam olyan II-III közötti nekünk biztosan jó lenne. Láttam, hogy Magyarországhoz közel három ilyen található úgymint: Laming, Mürz, Schwarza. Március 15-én elmentem  megfelelő folyót találni. A Lamingot kicsinek láttam, nagyjából három héttel később szilárd hajókkal végigeveztük a kis folyót, úgyhogy  az első magyarországi szervezett vadvízi túra  (ami ugyan még nem rafting ) időpontja a történeti hűség kedvéért: 1992 április 5 . A Mürzben nem láttam vizet, mit tudtam én, hogy jóval magasabban van a vízgyűjtője és még ott nem  indult el igazán az olvadás a Schwarzát meg olyan helyes kis hegyi folyónak találtuk. Meghirdettük hát április 12-re az első Magyarországról szervezett rafting expedíciót ( az utókor számára a pontos dátum ezúton dokumentálva ), meghívtuk rá a paksi TV-t és a Zöld pont c. TV műsort és elkezdtük a szervezést.
No ekkor derült ki, hogy nemcsak  a pumpák beszerzése a plusz költség, hiszen az iskola kompresszorát már nem csórhattuk el minden alkalomra, no és a folyók mellett oly ritka a konnektor, hanem  a mi szappantartós kinézetű mellényeink és falapátjaink is tökéletesen alkalmatlanoknak bizonyultak, no és sisakok is kellenének, a neoprén ruhákról mint olyanokról nem is hallottunk. Az a hét a lázas készülődés jegyében telt el. Szereztünk a Malévtől a TU 154-es gépekről leselejtezett mellényeket és találtunk felfújható katonai desszantos mellényeket is. Maradtunk a falapátoknál, tudtuk, hogy nem ideális, de jobb híján megtette, no de a sisak?!  Az indulás napján a hat személyes hajónkra öt féle sisak állt rendelkezésre, úgymint: bányász-munkavédelmi sisak, jégkorong sisak, base-ball sisak, kerékpáros sisak, gördeszkás-bmx-es sisak.
-Gyerekek itt lesz a TV, nézzünk már valamennyire egységesen ki ! – mondtam ki a verdiktet. Döntöttünk: vásároltunk még három BMX  szettet- csak ennyi volt a boltban. Ma is megvan a film: hatan öt sisakkal, az első négy fején a piros BMX-es szörnyűség , hátul kettőnknek egy db base-ball sisak annak nincs csatja alapból szorul a fejre, úgy gondoltuk Imrével aki felől a sziklafal arra mindig áttesszük. Ma már persze pontosan tudjuk, hogy a fejnek és a parton levő szikláknak  találkozására szinte nulla az esély, ellentétben a vízen bekövetkezhető fejsérülések várható nagy valószínűségével.
Azt tudtuk, hogy a víz hőfoka a juj meg a hübazmeg között lesz. Nem túlzás feltaláltuk a neoprén ruha primitív változatát. Azt gondoltuk, hogy a gyapjúból súlyából kifolyólag lefelé elfolyik a víz és azt is tudtuk, hogy nylon alatt izzad az ember, mi tehát az Atomerőműből „kimentett”  vegyvédelmi ruhákban, alatta gyapjú pulóver, lábon gumicsizmával, fejen változatos sisakokkal vágtunk neki az első magyar rafting kalandnak 1992 április 12-én.
Igen ám de amikor odaértünk a folyóhoz és a vízállás egy méterrel volt  magasabb a március 15-én látottnál és opálos zöld fehéren habzó rohanó víz fogadott a korábban látott átlátszó kedélyes folyócska helyett. Elbizonytalanodtunk : talán mégsem kellene-  vetették fel páran.
Nem tehetünk mást, mindjárt itt a TV -feleltem és úgy éreztem egy életem egy halálom, amúgy is történelmi pillanatként értékeltem a szitut, az expedíciós lehetőséget,  amin nekem a hajótulajdonos-ötletgazdának alapból ott volt a helyem.
Szóval a Tv felvétel és  a túra is megvolt, a Colorádók jelentősen feljavították mai szemmel nézve a nehézséget. A Schwarza nem nehéz folyó, néhány zúgósorán azonban hintázott rendesen a vékony anyagból készült csehszlovák csoda. Nagyokat üvöltöttünk-sikítottunk a gyönyörtől. Egy veszélyes pont van a folyón ahol a későbbi statisztika jelentős borulási arányt mutatott, de ott is gond nélkül átjöttünk. Vigyorgó arccal elégedetten szálltunk ki a ragyogó napsütésben.
A TV-sek elbúcsúztak, elmentek. Még egy kört !! -adtam ki az ukázt és mindenki lelkesen hajlott is rá. A második körben hatalmasat pereceltünk. A jéghideg víz satuként szorította a mellkasomat, a gyapjú húzott lefelé, komolyan bepánikoltam, és éreztem: ez nagyon nem játék. Kavarogtak bennem a gondolatok ennek az új dolognak a biztonsági kockázatáról, a szervezés mikéntjéről, különös tekintettel, hogy nem akartam lelketlen vállalkozóként a Blikk címlapján szerepelni mellettem a tragédiát szenvedett utas fotójával. Kedden lement az adás , a végére kiírták a telefonszámunkat. Mit mondjak, egy hétig füstölt a telefonunk, hívott boldog-boldogtalan, három hétre előre komplett buszok teltek meg, a szellem kiszabadult a palackból. Ma is áldom az eszem, hogy a túrák hasznát azonnal védőfelszerelésekbe kezdtem forgatni, és a magam módján igyekeztem megtenni mindent a biztonság fokozásáért.  Egy csapásra ismert lettem a túrázó berkekben. Már úgy emlegettek: - „ Hallottad, Pakson van egy vállalkozó aki raftingtúrákat szervez?! „ Volt, hogy más túrán éppen nekem mesélték…Nem volt többé megállás…
Szóval üzlet és biztonság. Ma már látom, mennyire hályogkovács módon kezdtük ezeket a túrákat szervezni.  Mostani tudásunkkal elképedünk akkori merészségünkön. No és az elindított lavina… Boldog-boldogtalan jött a túráinkra. Volt aki azonnal az üzleti lehetőséget látta benne. Nagykőrösi testnevelő tanár Attila könyörgött hol vehetne egy hajót mert  hobbyból akar jönni néhányszor. Majd vett vagy ötöt és sportturizmus feliratú kisbusszal elkezdte hordani az ottani diákokat beállítva magát szakembernek, miközben azt sem tudta, hogy pl. a Salzán milyen vízállásnál hol nem szabad vízre szállni. A sors megbüntette, egyik túráján ami amúgy az illegális utazásszerezés iskolapéldája volt  közlekedési balesete lett és kényszerből felhagyott  vadvizezéssel. Vagy ott volt K. Gábor a legviccesebb példa. Eljött velünk ősszel a Belára, személyesen húztam ki egy rőzsegát alól kis híján megfulladt. Azt mondta van egy klubja és következő május közepét egy az egyben kibérelte. Majd a kettőnk közötti baráti viszonyra hivatkozva folyamatosan előlegfizetési halasztást kért. És  két héttel a túrák előtt közölte, hogy vett hajókat , most már maga fogja a túrákat csinálni. Akkori árakon nagyjából fél millióval fürdetett meg, hiszen elhajtottam mindenkit arról az időpontról, két hét alatt meg már nem lehetett arra az időpontra  szervezni. Majd hanyatt estem amikor megtudtam, hogy az egyetlen sikeres, utasként túlélt túra alapján Magyarország legtapasztaltabb vadvizes túravezetőjeként hirdeti magát. Hát még amikor ártatlan arccal kérdezte:
-Most haragszol?
Csak a jólneveltségem okán nem vertem szét a képét.
Arra azért  éppen ezeken a példákon keresztül rájöttem, hogy  a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb baleset is lesz, meg kel tehát tennünk mindent a biztonság fokozására. Neoprén ruhákba, korszerűbb mellényekbe , hajókba  fektettük a pénzünket, kiküldtünk túravezetőket az osztrák licensz megszerzésére és másik két céggel megalapítottuk a Vadvízi Túráztatók Magyarországi Egyesületét. Nem titkolt célunk volt, hogy kiszűrjük a kalóz túráztatókat. Azután amúgy jó magyarosan éppen a kalózok menedékévé vált a VTMSZ tagság, és néhány egyéb apró inkorrektség okán később kiléptem ebből a szervezetből.

2012. április 18., szerda

Az őrület hetei I.


El fogsz borzadni kedves olvasó, és annak nem lesz más oka, mint leírom egyszeri néhány napom,- napunk történetét. Biztosíthatlak: hosszú lesz, még most a kezdésnél nem látom át mennyire, azt hiszem több részletben tudom csak feltenni. Ugyanakkor sietek leszögezni,: minden úgy történt ahogy írtam, semmi túlzás, semmi kiszínezés, hiszen elég színes a történet így is.
1996-ban már a csúcson voltunk. Több  busznyi kenus ember Epernaytől Párizsig a Marne-on, egy nagyobb társaság a Loire-on kenuzva , egy másik nagyobb pedig ugyanott kerékpározva hódolt a  turizmus iránti szenvedélyének, de mindez többször több váltással, én közben hétvégeken a Salzán rongáltam a demokráciát, és az egyik hétre még egy svájci vadvízi túrát is szerveztem ugyancsak busznyi emberrel.
Az alaphelyzet a következő volt: A Marne-on a kisebbik kenuszállító utánfutómon szállítva a csomagokat egy túravezető és egy sofőr dolgozott. A Loire-on kétfelé szakadt a csapat ugyanis a kerékpáros turisták más ütemet választottak. A nagyobbik kenus trailert az egyik mikrobuszunkkal a vízi csapatot kísérte, a túrát Popeye-beli társam Gyulai Gábor vezette, a kerékpáros trailer a csoportot szállító busszal a feleségem fennhatósága alatt állt mintegy huszonöt lelkes túrázóval. Én meg itthon a vadvizezés mellett kezeltem az irodát, tartottam a kapcsolatot és vártam a túrázókról érkező híreket, remélve, hogy nem lesz semmi bonyodalom.
De lett !!
A történethez tartozik még, hogy 13 éves Eszterkénk is Franciaországba utazott ( hova máshova ? )kosárlabda csapatával, mégpedig a riviérára, ez a nyári szezon  indulása pillanatában nem tűnt kezelhetetlen problémának, de az őrület heteibe - mint láthatják majd később- komolyan belezavart.

Közeledett a váltás napja, és gyűltek a problémák. A Marne-on levő kis 1200 köbcentis Opel Kadett egyre nehezebben bírta húzni a csomagokkal megpakolt kenuszállító trailert, ennek különösen az emelkedőkön hangot is adott, no és az utasok csomagjai is igen nehezen fértek el rajta. Képzeljék el, hogy a kimaradt lapátokkal körberakták az utánfutót a túravezetők, kötelekkel korlátot csináltak neki és ezek közé tették a csomagokat ( plusz esőben mindezt bevonták nylonnal, de ilyen hál istennek csak egyszer volt. ) Akik előtt haladt a furcsa vontatmány ebből csak azt érzékelték, hogy megy előttük egy nagy - táskákból, szatyrokból, bőröndökből és hátizsákokból álló -boglya , furcsa módon ennek kereke, stoplámpái és indexei vannak. Jelzést kaptam, hogy az autó egyrészt teljesítő képessége határán van, másrészt a következő csoportban 8-10 emberrel többen is lesznek, autót kell tehát váltanunk.
Majd jött a hívás a Loire-ról, hogy a csónakszállítónak tönkrement a tengelye.
-Hát szerezzetek egyet valami bontóban ! - biztattam Gábort de ő hajthatatlan maradt.
- Már megnéztük. Ez egy Wartburg tengely egy régebbi típusból. Nem hiszem, hogy egész Franciaországban összesen lehet 5 Wartburg, pláne a régebbi típusból. Nincs más hátra szerezz Magyarországon, mi Bloisban hagyjuk a trailert, a csomagszállítást egy önkormányzattól bérelt furgonnal megoldjuk, bár húzós az ára, szerelő van ha hozod egy óra alatt kicseréli, de ez innen a te dolgod.
Eszter lányom edzőnőjével már korábban megbeszéltem, hogy ők a váltás napján délután jönnek fel Párizsba, várost néznek, éjfél után indulnak haza, én a kislányt átveszem éjfél és hajnali kettő óra között az Eiffel torony lábánál annál a pillérnél ahol Eiffel szobra van. ( A popeyelesko.hu  oldalakon láthatják, hogy az idén Párizst egyetlen túránk érinti mégpedig a Londontól Párizsig tartó. Fix pont lehet utasainknak az Eiffel szobor. )
No akkor szerezzünk autót. Elsőre fogalmam sem volt hogyan oldom meg. Azután eszembe jutott, hogy a paksi főutcán hónapok óta láttam  árulni 800.000 Ft-ért egy Transzportert. Hátha még nem adták el. Nem, nem megvenni akartam, és mivel még tényleg nem adták el felkerestem az eladót.
- Nézze uram, látom, hogy régóta nem tudja eladni a verdáját, nekem lenne egy ajánlatom
-Hallgatom
- Ön 8 kilóra trartja , szerintem már odaadná olcsóbban is. Én egy hónapra bérbe venném 80 ezerért, Ön meg ha 720-ért kínálja majd hamarabb talál vevőt.
-Hosszas győzködés után az üzlet megköttetett, leperkáltam a bérleti díj felét, elvittem a mikrobuszt, és az indulás napjának reggelén, a raktérben már ott lapult a bontóból szerzett Wartburg tengely is, már csak csomagolni kellett.
Másnap reggel csöngettek. Joó Tibi nevű figura, vadvizes társam állt az ajtóban.
-Szia Laci, Pécsett volt munkám, tartok hazafelé, de gondoltam bejövök. A multkor beszéltük, hogy megragasztgatnám a hibás hajókat, meg a kötélzeteket rendbe hoznám
-Tibi én délután indulok Franciaországba . De tudod mit ! Hagyok neked lakáskulcsot, kaja van a hűtőben. Leviszlek, megmutatom a raktárt, ott dolgozhatsz is.
Elmentünk a raktárba, majd indultunk vissza. Az autónál se kép se hang. Majd betoltuk. Járt a motor de hol a világítás akadozott, hol az index nem működött. Hívtunk egy szerelőt, az megjavította, de mondta, hogy valami elosztó a kábeleknél szét van rohadva, reméli azért egy hónapig nem lesz gond vele.
A busz este 5-kor indult Paksról, Pesten még vett fel utasokat. Hajnika- egykori tanítványom a túravezető- átjött Szekszárdról. Tudtuk, hogy a busz másnap délután ér Epernaybe, ahol én is ott leszek,  a csomagjait, sátrát, hálózsákját az én kocsimba tette. Hiba volt ! Elindítottuk a buszt. A velem tartó tolmács kollegámmal úgy döntöttünk, hogy szép lassan elgurulunk Sopronig, ott a Lila Tehénben benyomunk egy Jókai bablevest, Salzburg után pár órát alszunk, délután Epernay- kocsicsere, éjjel találkozás Eszterkémmel, aki velünk jön tovább, Bloiban leadjuk a tengelyt, lemegyünk Langeaisba, ahol átmenetileg találkozom a házastársammal és oda adom neki egyszem leánygyermekemet, majd másnap hajnalban irány Magyarország hiszen három nap múlva viszem a csoportot Svájba egy igen komoly, de addig általunk sosem járt vadvízre.
Hajnalban Salzburgban azt vettük észre, hogy az osztrák és német vámosok pukkadozva a röhögéstől mutogatnak a kocsink hátulja felé. Kiszálltam, megnéztem mi az a vicces.
Hátul  gőzfelhőben a hűtővíz ezerrel ömlött kifelé.  Heves gondolkodásba kezdtem. A kocsi alapjában léghűtéses, csak ha megáll vagy nem kap elég levegőt akkor indul a keringető rendszer. Nagy hiba tehát nincs, és lám ahol folyik ott van szétcsúszva a cső, ezt viszont ha kihűl össze tudjuk fogatni, szerencsére a bringás szerszámos ládában erre használható eszközöket találtunk, kihűlt, összefogtuk, megszorítottuk, feltöltöttük, mentünk tovább.
A hajnal München körgyűrűjén köszöntött ránk. Illetve háromnegyed körgyűrűjén, mert akkor még teljesen nem volt kész. Azóta nemcsak elkészült de plusz szakaszokat is építettek hozzá, de tudom: más kávéház...
De akkor ott még gigadugó a stuttgarti autópálya kijáró előtt. Igen, kitalálják: felforrt. Leálló sávba ki,  várjuk meg amíg hűl. Bent a tartályban zubogott a forró víz, gondoltuk ha kinyitjuk a csapot és kieresztjük a gőzt gyorsabban fog hűlni. Persze tudtuk, hogy ezt csak óvatosan. Két faág-egy csőkulcs kombinációval megtekertük, és süvített kifelé a forró gőz.. Sípolt vagy fél percig mint a kuktafazék. Már éppen abbahagyta a sípolást amikor át akartam menni a kocsi másik felére. Épp a nyílás előtt voltam amikor levágta a dugót, nem is értem ez hogyan lehetett kis nyomásnál, amikor nagynál alig mozdult és egy jó adag száz fokos forróvizet kiköpött a műszálas melegítő alatt takart combomra, szinte a bőrömbe égetve a textilt. Fetrengtem az árokparton a fájdalomtól. Téptem le magamról a melegítőt, Győző az összes kannában levő hideg vizet rám locsolta. Pár perc elteltével újabb gond ! Szirénázó mentőautó közeledett. Mi pedig pont elálltuk a leállósávot. A mentőszemélyzet kiugrott a kocsiból, engem megragadtak és azonnal a hordágyra tettek. Az történt ugyanis, hogy a forrázáskor egy jobb érzésű német mobilon felhívta a mentőket,és azok jöttek. Fel sem ocsúdtam, el sem tudtam mondani, hogy nem köszönöm már indultunk is szirénázva, a dugó szétnyílt előttünk, Győző teljesen tanácstalanul tátott szájjal meredt a vöröskeresztes kocsira amiből én kétségbeesetten kiabáltam, hogy : várj meg itt ! Ugyan hova a francba mehetett volna ?! Pár perc után a mentő megállt egy kórház félénél ( Lehet, hogy csak központi rendelőintézet vagy egyéb ambulancia volt- ez számomra sosem derült ki ), bevittek a rendelőbe és mindenféle folyadékos vattákkal elkezdték tisztítani az egyre inkább hólyagosodó bőrt.  Majd közölték, hogy 2 napra benn kell maradnom. Fogalmam nem volt mit tegyek, Kínomban elfordultam és kinéztem az ablakon. És mit láttam? A mezőkön túl, valahol nagyon messze a még mindig reggeli csúcsban levő körgyűrűt és még a mi lerobbant transzporterünket is ki lehetett venni a távolban. Kitoltak a folyosóra, mondták, hogy itt várakozzak. Rab még olyan gyorsan nem szökött meg börtönből ahogyan én lepattantam a beteghordó kocsiról, futva megkerültem az épületet és átvágtam a réteken. Ekkor értettem meg mit is jelent a mondás: árkon- bokron át ! Azért egyszer elnéznék ebbe a Dachau környéki intézménybe bepillantanék a kartonozóba, ahol német precizitással bizonyára megvan még a kartonom. Vajon mi szerepel rajta a terápia félbe szakadásának okán ?
- Pucoljunk ! -kiáltottam Győzőre. Szerencsére már oszlott a forgalom és pár perccel később ráfordultunk a München -Stuttgart autópályára. Rövidesen megírom a történet folytatását, addig is maradok tisztelettel: Leskó László