Folyók, völgyek kalandok X.
3 majdnem….
Elsők voltunk tehát akik vadvízi túrák szervezésébe és pláne elsők akik bonyolításába fogtak. Mint írtam: hályogkovács módon. Mentségemre szolgáljon- és ezt igazolni tudom: kezdettől mindent megtettem a biztonság fokozására. Több mint 30 év , jóval több mint kétezer túranapján ( volt, hogy egy nap 3-4 túra is ) óvatos becslés alapján 80.000 embernél is többet vittünk vadvízre, komolyabb baleset nélkül.
Sietek hozzátenni: volt néhány alkalom amikor szerencsével kerültük el a legsúlyosabbat. Erről írok most példákat.
Szögezzük le : a vadvízi evezés egyáltalán nem extrém veszélyes, holott az extrémsportok kategóriájába sorolják. Szervezett utastúráztatásból a teljes spektrumban 3 halálos balesetről tudunk több mint 30 év alatt, ez a több százezres közönségre kivetítve nem nagyobb arány mint pl. sízésben. Ott ráadásul tömkelegével : zúzódások, törések, ficamok, agyrázkódások, itt ezek száma a nullához konvergál. Az utasbalesetek valamennyi esetben a szabályok súlyos megszegése következményeként történtek, azaz kijelenthető, hogy a szabályok pontos betartásával a vadvízi túrák egyáltalán nem veszélyesek.
Szomorú tény, hogy a szervezett túráztatás mellett két másik baleset is történt, mindkettőnél gyakorlott vízitúrázók, túravezetők követtek el elemi hibákat. Egyik esetnél nem mérték fel a vízszint emelkedésével előállt új helyzetet, a másik pedig annyira banális eset volt, hogy az ember el sem hiszi. Sietek hozzátenni: bár Hunor Peti hibázott balesetekor, alapszabályt nem vett figyelembe, de akkor és ott azt a hibát alighanem én is, illetve a vadvízi mámortól megfertőzött valamennyi túravezető elkövette volna.
De ne mások hibáin csámcsogjunk, következzen most három történet saját házunk tájáról, ahol meglegyintett bennünket a tragédia szele és tényleg csak a szerencsének volt köszönhető, hogy nem fordult a legrosszabbra a túra menete.
Nem kronológiai sorrendben megyek , az első eset amit leírok már akkor történt amikor korszerű hajókkal hibátlan felszereléssel túrázott csoportunk, ráadásul olyan kis vízállásnál ami már-már majdnem síkvíz volt leszámítva egy-két apró zúgót. Átlátszó könnyű vízen evezett a csapat, ráadásul kánikulában, ment a fröcskölés , a mókázás. Ki gondolt ugyan abban a helyzetben az alapvető szabályra: sosem becsüld le a természet erejét. A Salza kanyonnál van egy kis tengerszem, ahol szinte áll a víz, kifolyásánál szűkület és egy jókora zúgó, de ekkor a kisvíznél éppen csak egy kis jelentőségű hullám volt. Szenvedő alanyunk, egy hölgy, akinek sikerült a majdnem álló vízen a tengerszemen felborulni. Nagy nevetés , a kárvallott maga is jót derült saját ügyetlenségén és a mentőmellényben lebegve úszni kezdett. Igen ám de nem vissza a hajóba, nem ki a partra hanem előre tempózott a zúgó felé. Első alapszabály borulás esetén, hogy szorítod a lapátot ( mert az drága és az enyém ), felfekszel a vízre, és lábbal előre mész le ha zúgóhoz érsz. Nos ő nem így tett, de senkinek nem is jutott eszébe, hogy bármi baj történhet az átlátszó kellemes hullámban. Igen ám de valamikor jóval korábban , meglehet évekkel előtte , a zúgóban keresztben , a túra időpontjában a vízállás alatt kb 30 centire megakadt egy fa, ami észre sem vehető volt korábban nagyobb vizeknél meg pláne nem. Mellúszásban tempózó hősünk annak rendje módján fennakadt ezen a fán, de még mindig nem történt volna semmi baj, ha marad és megvárja a segítséget. De ő bepánikolt és gyorsan menekülni próbált. De ahogy lentebb engedte a lábát a szűkületben sebesen áramló víz belekaptt ( igen, igen a természet ereje ) még lentebb sodorta és csúszott be fokozatosan a fa alá amire ráadásul mellénye beakadt. Majd hamarosan fuldokolni kezdett. Norbi, az egyik túravezető nagyon messziről úszott a segítségére és mire odaért az már elveszítette az eszméletét. Norbi nem tudta kiemelni, nem is volt értelme , a túravezetői késsel levágta róla a mellényt és hozzá egy darabot saját ujjából is. Az élettelen hölgyet mentő szállította kórházba, de szerencsére maradandó egészségkárosodás nélkül túlélte.
Egy másik eset még a hőskorból, ahol beismerem magam is súlyos hibát vétettem. Az eset nagyon nagy tanulság volt a további túraszervezéshez, és bár mentő körülmény volt egy szakajtóval, megtanított arra, hogy a ( saját magunk által is ) meghozott szabályokat mennyire kőkeményen be kell tartani.
Az történt, hogy egy – akkorra már- három túrán is részt vett csoport napokkal előtte hívott, hogy itt az ideje, hogy kanyon szakaszt menjenek, mert ők már kicsit unják a szelídebb részeket. A maguk nemében igazuk is volt, az akkorra várható alapvízállásnál ők gond nélkül teljesítették volna a távot, így meg is ígértem nekik. De délelőtt történtek váratlan események. A délelőtti csoportban volt egy hölgy aki az egyszerűbb szakaszon borult, a túravezetőm parádés mentés után kirakta a falra, mondta neki , hogy várja meg a záró túravezetőt, mert ő megy egy másik hajónak segíteni, az érkező ember meg majd leveszi és lehozza. A hölgy szaporán bólogatott de egy perc múlva elvesztette a türelmét, ráadásul elég bátornak érezte magát, hogy a helyzetét egyedül rendezze , és az örvénylő vízbe ugrott, hogy kiússzon. No ezt nem kellett volna, jó tíz percnyi manőverek után tudták csak a halára vált hölgyet a fiúk a hajóba emelni. De az idő részben ezzel telt el, részben egy másik fél órával amikor az eső elől a csapat egy sziklaodúba menekült. Közben a bázisra megérkeztek a kanyonra vágyók, akiket megnyugtattam, hogy jó a víz a kanyonra, megvalósulhat az álmuk. de elmeséltük a vízbeugró hölgy esetét is aminek jelentős következménye lett a későbbiekben.
Jó adag késéssel indultak el, már kezdett lemenni a nap éppen egy órányira voltunk attól az időponttól amikor már nem szabad a folyón lenni, de gondoltuk gyors a víz , az alatt megcsináljuk vagy késünk talán pár percet. Igen ám de egészen elképesztő dolog történt közben. A völgyben a félórás zivatar emelt néhány centit elsőre a folyón ami nem volt vészes, viszont amiről mi nem tudtunk: fenn a Hochkaron elképesztő felhőszakadás volt. A folyó úgy nézett ki, hogy a Hochkarról lefolyó patak torkolatáig csodálatos víz volt a Salzán, de onnantól ömlött bele a tejeskávé színű egyre növekvő mennyiségű víztömeg, és ilyent azóta is keveset láttam: szemmel láthatóan emelkedett a víz és vált egyre durvábbá. A csapat a torkolat felett indult el és mire kiértem a megkapott hírrel már túlhaladt a kritikus ponton ahol még lefújhattam volna az egészet. Még a kanyon előtt van egy viszonylag nehéz de élvezetes szakasz. Nos , most ez is brutálisra váltott , potyogtak az emberek, a kanyon előtti pihenőnél csak a fél csapat vergődött ki a többiek- kik úszva kik még a hajóban küzdve az elemekkel zúdultak be a kanyonba , túravezetőink természetesen utánuk. Akik nem voltak még ilyenen annak hiába írom: elmondhatatlan ilyenkor a kanyon . 190 körüli az ideális vízállás, 240 fölött már nem nagyon mentünk itt , 350 volt és még áradt azaz gyorsult és ez pláne jelentős veszélyforrás. Kétségbeesve vártam a csapatot a célban. A kanyon előtt és annak első szakaszán menekített emberek támolyogtak be a bázisra a rémtörténeteikkel, próbáltuk számolni hány biztos menekült van, ki az akiről tudnak, hogy valahol kiért és ki az aki még valahol vízen lehet. Vártam, vártam egyre türelmetlenebbül de reménykedve a célban míg végül bejött egyik túravezetőm Takinak a hajója benne a hiányzó négy emberből hárommal . Taki gyorsan elhadarta, hogy egy lányt felsegített valahol a kanyon közepén, a közúti híd után a partra de fal volt mögötte, onnan nem tud feljönni. Már ugrottunk is, nem bíbelődtünk hajó felszállítással , be egy összetekert hajót a furgonba, lapátokat, mellényeket, sisakokat pumpát és robogtunk is le a közúti híd alá. Életünk leggyorsabb pumpálása után rángattuk le a hajót a vízre, amikor…. belehúztuk egy szögesdrótba. Nem volt idő újra campingbe menni, új hajót hozni rohantunk át a túlpartra az osztrák kollegákhoz mentésért. Azok épp ejtőztek már, támasztották a kocsmapultot, nagyokat böfögtek, először nem is nagyon értették mit akarunk. Hanem amikor megértették ! Nem túlzás 3 perc alatt talpig felszerelésben állt a társaság, a kocsmáros hozta a traktort, utánfutóján egy 10 személyes hajó meg egy 3 személyes trekk és robogtunk a vízreszállóhoz. Közben gyakorlatilag besötétedett. Az ösvényen a hegyoldalban úgy vittük le a hajót öten, hogy néha gyakorlatilag a lábam nem érte a földet az valahol a levegőben kalimpált, majd beugrottunk. Én nem győztem elnézést kérni az osztrák barátoktól de azok csillogó szemekkel a képembe röhögtek: -„Ne viccelj László, normál esetben tilos ekkora vízállásnál vízre menni, pláne tilos sötétben, de hát itt életveszély van”- és ennek úgy örültek mint gyerek a karácsonyi ajándéknak. Mit mondjak: én később leeveztem Peruban a hírhedt Purgatórium zúgón, de az nem volt annyira félelmetes mint itt a sötétben a tomboló elemekkel. Négyen vittük a hajót egy ötödik osztrák az elejében hasalt és reflektorozta a falat, kerestük a lányt. A három személyessel az osztrák főnök egyedül ment, egy fejlámpával világított, elképesztő hogyan kezelte a hajót, lapátot mentőbólyát. Mindezt egy olyan vízen tök sötétben ahol a 10 személyes hajó egyszer csak alattunk elindult lefelé, már a derekunkig ért a víz amikor mint egy parittyából kilőve hirtelen méterekre repültünk a víz felett. Jajj csak még ott legyen !- gondoltam magamban. És minek köszönhettük, hogy ott volt ?! Hogy vízreszállásuk előtt elmeséltük a délelőtti esetet, külön kiemelve milyen ostobaságot csinált a lány amikor önmagát próbálta menteni. Hatott, ő szegénykém majd megfagyott de tudta: nem mozdul ha kell reggelig sem.
A mentés után eveztünk lefelé a tök sötétben. Azt korábban mondtam a feleségemnek még az első indulásnál, hogy gyújtson tüzet a parton. Halk sóhaj hagyta el az ajkamat amikor tüzet pillantottam meg, majd döbbenten konstatáltam, hogy az a bal oldalon van. De sebaj ott a másik, az biztosan a mienk… de az sem , sőt újabbak és újabbak lobogtak a bal parton. Az történt, hogy a kocsmáros kiterelte a kuncsaftokat a folyóhoz 50-80 méterenként lezavarta őket a partra egy- egy fáklyával a kezükben, hogy világítsanak nekünk illetve ha valaki vészhelyzetben van lássa hol kell kikötni. No de végre azután ott volt a jobb parton a mi tüzünk is. Bár az osztrák kollegák majdhogynem köszönetet mondtak nekünk a váratlan kalandért én azért egy kanna szekszárdi vörösborral tettem még emlékezetesebbé az estjüket. Gyorsan elfogyott
No de következzen a harmadik történet, amely tragikumában nem nélkülöz komikus elemeket sem. Olyannyira, hogy egy skóciai túrán elmeséltem Fábry Sándornak. Valamikor januárban megcsördült a telefonom és az alábbi párbeszéd hangzott el:
- Szia, Sanyi vagyok
- Szia
- Ide tudnál jönni ?
- Hova ?
- A rádió márványtermébe egy óra múlva.
- Sanyi ! Én Pakson lakom.
- Hú bmeg ezt elfelejtettem. Volt egy történeted amit Skóciában meséltél. No az van, hogy ma van a rádiókabaré felvétele . A téma a túlélés és én nem írtam semmit. Gondoltam csinálok egy riportot veled és elmeséled. A fene egye meg… De ha megengeded vegyük át így telefonon keresztül és elmondom én.
Így is történt. Nagy siker volt, Sanyi persze hozzátett egy-két fábrys kifejezést és helyenként meseelemet is , pedig állítom, hogy nem volt rá szükség. A történet önmagában is megállná a helyét bármely kabaréban. Íme a teljes igazság:
Már két éve pörgött a verkli, egyre ismertebbek lettünk, jártunk a Schwarzára, a szlovákiai Belára de megkóstoltuk a Liptovsky Mikulás vadvízi pályáját is. Azon a május eleji vasárnapon szolnoki csoportot vártunk. Csakhogy éjjel a Magas - Tátrai hóolvadásra brutális esőzés érkezett, délelőtt már viszonylag jó idő volt de a Bela brutálisan zúgott több helyen kilépve a medréből. Veszélyesség is ebben rejlett. Nem zúgók voltak rajta, hanem gyakorlatilag egy több kilométeres zúgósor amibe fák lógtak be, néhol bedőlve nehezítették a haladást, ahol kilépett a mederből mindenütt potenciális életveszélyt jelentve. Szó sem lehetett róla, hogy vízreszálljunk, szerencsére le tudtuk foglalni a vadvízi pályát, korán reggel már ott voltam, ki is fizettem a bérleti díjat.
Szolnoki csoportot vártunk, mindenképpen vízre kellett vinni őket. Már hetekkel korábban befizették a foglalót, ha nem tudjuk őket vízre vinni egyfelől vissza kell fizetni a foglalót és kifizetni az autóbuszukat. Közel 150 ezer forintnyi bevétel helyett ( úristen mennyi pénz volt akkor ) majd kétszázezernyi kiadás. Beleroppanok. Így azután fejbevágott a hír : hiába a kifizetett pálya , elhajtottak a francba , mert a csehszlovák vadvízi válogatottnak edzést vezényeltek. Tudattam a helyzetet az érkező csapattal , azoknak nagyon nem tetszett a helyzet és elkezdtek könyörögni :
- Laci, mi szolnokiak vagyunk, vízi emberek mind. Hidd el nem lesz semmi baj. Túléljük.
Nem részletezem. Meginogtam és beleegyeztem. Nagyon féltem, vízre nem mehettem mert ráadásul én óránként kaptam vesegörcsöt, ilyenkor fetrengtem az árokparton. Középiskolai osztályfőnök voltam, a vesekő műtétem már nem tűrt halasztást. Megegyeztem az orvossal, hogy hétfőn- kedden írásbeli érettségiztetem az osztályom, majd befekszem műtétre így a szóbelin már ott lehetek. A csapattal abban maradtunk, hogy én a jobb parton cirkálok, ha bárki feladja jöjjön ki az útra felszedem. A bal parton semmiféle út nincs csak a folyótól nagyon távol, és azt is megbeszéltük, hogy féltávnál ott leszek a prybilinai hídnál.
Így is történt , jó háromnegyed órával később a pihenőnél – kisebb károkat szenvedve – de a csapat nagy része ott volt. Négy-öt embert szedtem fel az úton, egy hajó kilyukadt, vagy hat lapát és pár sisak elúszott Már nem ugyanazok voltak a hajók összetételei, borulások, beszorulások, kényszerhelycserék színesítették az etapot. De éltek !És nagyképűbbek voltak mint korábban:
- Na látod, mondtuk mi, hogy nem kell aggódnod ! Kurva jó a buli ! Sose légy kishitű ha szolnokiak vannak a vizen stb.
No csak éljétek túl- gondoltam és épp jött egy újabb roham. Néhány további mentés, és országútra menekülés után megérkezett a csapat a célba. Mint egy bombatámadás után. Még nem volt mindenkinek neoprénje, a leszakadt esőkabátok nyomai fityegtek rajtuk, tépedten, vacogva de roppant elégedetten és újra csak a gyávaságomra célozva, mármint arra, hogy feleslegesen féltettem őket, és lám csak akadékoskodtam, de jó, hogy ők ütötték a vasat, különben lemaradtak volna miattam életük élményéről stb.
Megszemléltem a kárt, még így is jobb volt a helyzet mint ha nem mentek volna vízre. Búcsúzkodtunk a csapattól, gördül ki a busz amikor egy lány felkiáltott.
-Gyerekek hol a Tasi Zoli ? Itt van a ruhája…
Kiderült egy ember nincs meg. Őrült vesegörcsök között pattantam az autóba, végig újra a bal parton. Sehol senki. Át a túloldalra. Ott sem. Minden kocsmát, minden rendőrörsöt, minden útba eső szállodát, vendégházat végigkérdeztünk. Mintha a föld ( avagy a Bela medre ) nyelte volna el. Sajnos az utóbbira gyanakodtunk. Tudtam, hogy nagy a baj. ha nem fulladt vízbe akkor kábé most fagy meg a nappali elviselhető hőmérséklet után fagyos levegő jött le a Tátrából még kabátban is vacogtak az emberek. Nem ismertem a csehszlovák jogszolgáltatást, arra is felkészültem, hogy engem gondatlanságból elkövetett emberölésért őrizetbe vesznek, lázasan kerestem a szótárban a börtönkórház és a vesekő szavakat, és hívtam az igazgatómat, hogy nem tudok ott lenni a reggeli érettségin.
- Ne őrjíts meg, te mint osztályfőnök vagy a jegyző is. Vasárnap este van, honnan szerzek reggelre helyettesítő pedagógust?
- István értsd meg, itt alighanem meghalt egy ember, és sajnos hibáztam…
Kivettem egy szobát a közeli hotelben a busz még ott állt a célnál. Amúgy magyarosan mindenki összeveszett mindenkivel. Sokan már mentek volna mert másnap munka van, sokan- főleg az érzékenyebb lelkületű lányok- kijelentették, hogy el nem mennek amíg Zoli, vagy a holtteste elő nem kerül és a buszos is egyre türelmetlenebb volt. Egy dologban értettek csak egyet: miattam a pénzéhes lelketlen vállalkozó miatt meghalt a barátjuk…
Ott veszekedett, elméleteket gyártott, és engem szidott a csapat amikor jött taligát tolva egy magyarul beszélő parasztasszony.
- Kit keresnek kedveskéim ?
Elmondtuk, hogy a vízen elveszett egy emberünk.
- A hrádoki rendőrségen van egy magyar
- Mit csinál ?
- Énekel
- Hogy van öltözve ?
- Ilyen hosszú barna ruhába
Egyöntetűen megállapítottuk, hogy ez nem lehet ő. Egyfelől Liptovsky Hradok jó tizenöt kilométerrel a cél után volt. Másfelől utoljára egy zöld vegyvédelmiben látták ami erősen szakadt volt rajta egy nagyon leamortizálódott narancssárga mentőmellénnyel. Valaki emlékezett rá, hogy egyszer még az elején így látták a jobb parton állva a hajóját figyelve és egyébként híresen rossz hangja volt. Még egyszer felmentem a rajt utáni szakaszhoz, kétségbeesve hallóztam, de a víz moraja elmosott mindent. Hirtelen ötlettől vezérelve elkértem a srác iratait és a hradoki rendőrörs felé indultam . Nem nagyon bíztam benne, de éreztem , hogy meg kell nyugtatnom a lelkiismeretem, hogy mégis mindent megteszek.
Beléptem a hradoki rendőrörs ajtaján és ledermedtem. Két megbilincselt rab nyakában a mi Zolink , majd később leírom milyen ruházatban , és éppen kiadta a jelszót:
- „ Na most azt énekeljük, hogy…”
Én részegnek még így nem örültem. Zolikát kiváltottam, visszavittem, feltámogattam a buszra és ismét hallgathattam a csapat nagyképű szövegét, hogy miért aggódtam, lám felesleges volt izgulni, különben is ők szolnokiak és mindent megoldanak stb.
Felhívtam az igazgatómat, hogy mégis jövök, nagy kő esett le a szívéről, mert senkit nem talált és már jó késő este volt. Az események menetét napokkal később tudtam rekonstruálni. Nem akármilyen történet bontakozott ki előttem. Az odáig ismert volt, hogy Zolika állt a parton és leste a hajóját jelentős úszás után. Nem sokkal a rajt után történt a kiesés, a hajó fenn is akadt egy rőzsegáton, ez, balszerencséjére egy nagy ívű kanyar előtt történt. Úszott vagy száz métert és kikapaszkodott jobb oldalon a partra. Csakhogy amíg kimászott a hajó elszabadult és mire megfordult az már leúszott mögötte. Állt a parton, lelkesen integetett mindenkinek, várta a hajóját de az ugyebár nem jöhetett. A lentebb levők és a felülről jövők is úgy gondolták, hogy azért integet vidáman mert kimegy a partra mint addigra már többen és jön az autóhoz. Állt, állt jó félóráig, kezdett hűlni a levegő , nagyon fázott és gondolta , most már kimegy megkeres engem. No ekkor derült ki számára a döbbenetes valóság: nem a parton hanem egy szigeten van. És akkor úgy okoskodott, hogy lesz ami lesz: kiúszik. Csakhogy a víz háromfokos volt erős izgalmi állapotban ( by Fábry ) , begörcsölt, majd bekómált, sodorta a testet a víz, de a mellényénél fogva fennakadt egy faágon. És odaagonizált. Egészen valószínűtlen szerencséjére azonban két szlovák kajakos azzal szórakozott, hogy beevezgettek az ártéri erdőbe, láttak messze valami narancssárgát, azt hitték strandlabda, gondolták kihozzák. Megdöbbenésükre a strandlabda egy félholt magyar volt. Gyorsan cselekedni kellett. Azt tudták, hogy a bal parton az erdőben van egy erdészház, mi nem is láthattuk, megközelíteni földúton csak terepjáróval lehetett. Rákötötték a kezeit az egyik kajak végére és áthúzták a bal partra és a már élettelen testet felvitték az erdészházba. Szóltak az erdész feleségének, hogy azonnal melegítsen vizet, de idő nem volt kivárni annak felmelegedését, lefektették a kunyhó teraszára föléálltak és lepisilték. Ezzel mentették meg alighanem az életét.
Azért elég nehéz lehet azt úgy feldolgozni, hogy valaki arra tér magához, hogy hanyatt fekszik és fölötte három férfi hugyozik rá. Úgyhogy elkerülendő a traumát ami szeszes ital volt a házban azt mind beletöltötték. Úgymint Borovicskát, Beherovkát, arcszeszt és a lámpából a denaturált szeszt is. Lefürdették, de nem volt ruha. Volt viszont a ház mellett egy madárijesztő. A madárijesztő egy kubai cukros zsákban izzított. Levették róla, vágtak rá két lyukat ahol kidugták a kezét és a csontrészeg fiatalembert ebben a szerelésben leadták a hradoki rendőrségen a bal partról a kerülőúton.
No de a történetnek még nincs vége. További vesegörcsökkel száguldottam hazafelé hajnali egykor kiszállok Pakson nyitom az ajtót és valami az ölembe esik. Útlevél Tasi Zoltán néven. Úristen ez hogyan jut haza- ez volt az első gondolatom. Haladt a busz a határ felé a többiek szóltak a még mindig merevrészeg fiúnak, hogy keresse elő az útlevelét. Hát nem találták. Ekkor kitalálták, hogy a busz WC-jét amúgy sem használják, fektessék be oda és pakolják rá a csomagokat. Úgy is történt, szállt fel a határőr: - Ceskoslovensky pasova kontrola prosim !- és akkor fordult meg bikában a borjú a WC-ből felhangzott a Hull a szilva a fáról kezdetű magyar népdal. Az egyik csaj azonnal kapcsolt és vezetésével egy kis kórus is rázendített, a határőr pedig megállapította, hogy nagyon vidám kis csapat tart Magyarországra a késői órán.
